Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.
Ülésnapok - 1896-482
74 482. országos ölés 1899. október 10-én, kedden. oldalon. Derültség jobbfelöl. Felkiáltások: Játszás a szavakkal!) Széll Kálmán miniszterelnök: Az elesettek ellensége volt! (Zaj.) Thaly Kálmán: Konstatálom, hiába rázza a fejét a miniszterelnök úr, ezt mondotta! Úgy kellett volna mondania, hogy »az ellenféllel« de nem az »ellenséggel« szemben. A magyar hadsereget még ebből a miniszterelnöki székből ellenségnek nem mondották; most történt először. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Más az ellenség, más az ellenfél! Disztingváljunk! Polczner Jenő: Elfelejtett magyarul is abban a székben! Thaly Kálmán : Azt mondja a t. miniszterelnök úr, hogy nem szobor, hanem mint harczosok emléke, mint síremlék részesült ebben a megtiszteltetésben és hogy meg kellett azoknak adni azt a tisztességet. Hát én meg azt állítom, hogy most is szobor az, mert hiszen rajta van Hentzi képmása szoboralakban kiöntve; ez képezi a főrészét; osztrák tábornoki ruhában, vagy pánczélban, vagy miben van, a mint az angyal megkoszorúzta; tehát szobor. Rajta van továbbá az a minket olyan nagyon bántó és gyalázó felirat most is, hogy »Für Kaiser nnd Vaterland !« haltak meg az ott elesettek. Hát kérdem, ki halt meg a hazáért, ha nem az a honvéd, a ki szuronynyal a kezében mászta meg a bástyát? (Igaz! Ügy van! Tetszés a szélső baloldalon.) Mi szerintünk és a magyar történelem szerint ezek haltak meg a hazáért; de a kik a várat védték, azok a zsarnok ügyeért haltak meg; für Kaiser, megengedem, de für Vaterland nem, az ellen erősen tiltakozom. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Visszaemlékezem egy épen velem Budavárában történt dologra, mikor arra gondolok, hogy ezek a Vaterlandért haltak volna meg. Egyszer Budán épen a várpalota előtt sétálgattam gondolatokba elmerülve és jön elém egy labanca német, vagy cseh és megszólít engem az ő ékes dialektusában: »Se! da dürfen keine Fremde spazieren!« Én végig néztem azt a labanczot tetőtőltalpig, bizony nem igen békés szemekkel és azt kérdeztem tőle: »Kedves barátom, honnan való maga, ha szabad kérdeznem ?« Azt mondja, hogy őépen Csaszlauból való, Csehországból. (Derültség a szélső baloldalon.) »Akkor takarodjék innen«, mondom, »mert maga az, a ki itt nincs itthon. Én itthon vagyok itt, a magyar király palotájának udvarán, mint a magyar szent korona országainak egyik tagja; én itt születtem ; magának kell innen elpusztulni!« Az nagyot gondolkozott, egyet nézett és behúzódott az ő csigaházába és bizony szépen retirált a kapun befelé. Hát ilyen dolog az is, hogy azok a »Vaterlandért« haltak meg, mert csak olyanformán voltak azok itthon minálunk, mint az a cseh kétfejű »sasonez« a budai várban. (Derültség a szélső baloldalon.) A szobor, ismétlem, nem változott; ott van rajta a Hentzi-alak dicsőítve, és »für Vaterland« haltak meg azok, a kik ott hősöknek vannak feltüntetve, a mi megcsúfolásunkra. Még csak a feliratot sem változtatták meg, s ha oda megy a miniszterelnök úr, megláthatja, hogy igazat beszélek;. Menjen is el és ráspolyozza le saját kezével. Őt talán nem bántják érte, ha lereszeli onnan azt a feliratot és mi tapsolni fogunk neki. (Fölkiáltások a szélső baloldalon : Nem eresztik oda! Őrizni kell azt mindig!) Azt mondta a miniszterelnök úr, hogy nem mint emlékszobor, hanem mint síremlék áll az ottan. Hát erre megfelel Lobkovitz herczeg hadtestparancsnok úr, a ki beszédjében így szól (olvassa) : »Ezen katonai sir fölé emeltessék a harczosok emléke most már egyúttal, mint síremlék is. Ezen legfelsőbb parancs teljesítésével én lettem megbízva és ma már itt áll az emlékszobor minden részében kijavítva, mélyében derék, vitéz, haláltmegvető katonák földi maradvány aival.« Azután szól az ünnepély magasztosságáról és arról, hogy a mostani és jövendő kadetifjúság örökre szivébe vésse e példák magasztosságát. Erre az iskola parancsnoka, a kinek át kellett venni a szobrot, az ő szintén hivatalosan megállapított és kezébe adott formulája szerint elmondott beszédében szintén azt mondja, hogy átveszi az 1848-ban elesett harczosok sírjait és emlékoszlopát. Hát sajnos, hogy Lobkovitz herczeg hadtestparancsnok beszéde ellenkezik a miniszterelnök úr kijelentésével, de abban emlékszobprról van szó, nem pedig pusztám'siremlékről. De tovább megyek. Azt mondja a miniszterelnök úr, hogy (olvassa): »A katonai tisztességet adták meg azoknak, kik a csata mezején estek el és ezt az ellenség is megadja mindenüt az ellenségnek«. Álljunk csak meg itt. Görgei Arthur önök előtt bizonyosan nagy tekintély, (Derültség a szélső baloldalon) mert ő azt cselekedte Világosnál, a mit önök akartak és akarnak most is. (Úgy van! a szélm baloldalon.) Hát hogy zseniális katona volt, azt én is elismerem; tudta is ő a katonai szokásokat, hiszen az osztrák hadseregben is sokáig szolgált és megismerkedett a reglement minden dolgával. Midőn Götz tábornok elesett az ő csapatai ellen vívott ütközetben Vácznál, Görgey Arthur tudta, mit csinál: kivezényelte a győztes honvédséget és a honvédek ágyúit és Götznek ünnepélyes temetést rendeztetett, mint ellenfél előtt vitézül elesett tábornoknak és a honvédágyúk díszlövései dörögtek az osztrák tábornok sírja felett. De Hentzivel szemben nem cselekedte meg ugyanezt; disztingvált, mert tudta, hogy Hentzi a magyar alkotmányra letett esküjét szegte meg. Ezért tagadta meg tőle a díszes, ünnepélyes
