Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-391

84 391. országos ülés 1894. november 29-én, csütörtökön. ügyi bizottságban megpendült az az eszme is, hogy a törvényjavaslatba vegyünk fel garanciákat arra nézve, hogy ez a vígszínház tisztán a magyar nyelvet és a magyar színművel, a magy r művészetet fogja szolgálni. A pénzügyi bizottság azonban nem vett fel a javaslatba ilyen garancziákat azon indokból, mert hiszen azoknak nem lenne szankeziójuk. Én, t. ház, nem osztozom a pénzügyi bizottság felfogásában, de ha igaza van, akkor az arra enged következtetni, hogy garancziák nélkül nem szavazzuk nn'g a javaslatot, nem pedig arra, hogy a segélyt megadjuk, s így a javaslatot a magam és a párt nevében, a melyhez tartozni szerencsém van. még általánosságban sem fogadom el. (Helyeslés a bal- és a szélső baloldalon.) Molnár Antal jegyző: Jókai Mór! Jókai Mór: T. báz! Bocsánatot kérek, hogy beteg mclltm miatt nem beszélhetek hangosabban. (Halljuk ! Halljuk !) Nem azért szólalok fel, hogy az előttem szólott igen tisztelt képviselőtársaimmal (Zaj. Halljuk l Halljuk !) vitatkozásba bocsátkozzam, mivel az álláspontot, melyet elfoglalnak, igen tiszteletreméltónak találom. Én körülbelül 56 év óta kisérem figyelemmel a magyar színművészet fejlődését; láttam keletkezni a legelső magyar nemzeti sziliházat Budapesten, a melynek létrejövetelét szintén egy Foldvárynak köszöni az ország. Pest vármegye építtette a színházat és azután a magyar országgyűlés; azt az alaptőkét, mely ennek szubvenczionálására, biztosítására lett összehozva, magyar nemesi szűz vállak vették magukra, és midőn ezt megalapították, egyúttal ki lettek kötve annak garancziái, hogy ezen művészeti palota —akkor palotának neveztetett — csupán csak a magyar színművészet fejlesztésére és ápolására szolgáljon. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Meg is lett tartva. És akkor, midőn egy vidéki szintár.-uilat foglalta el a művészi csarnokot, volt Budapesten egy előkelő, nagy, hírhedett művészekkel dicsekedő színháza a német múzsának, azzal kellett versenyezniük a mi legelső úttörőinknek. Ezért indokolva volt az a buzgalom, az a zélus, mely a magyar kezdődő, fejlődő művészetet körülvette, és mely kényszerítene a közönséget, a nemzetet, a művészekkel együtt, arra törekedni, hogy verseny útján letörjék a nem nemzeti művészetet. És azoknak sikerült; a magyar múzsa megerősödött, megizmosodott, és*ugyan dtban az arányban hanyatlott a német művészet Budapesten; a magyar kö/önség szaporodott, megtöltötte a színházat, a német közönség pedig fogyott. Tehát akkor, mikor ily erős küzdelem volt közöttünk és versenytársaink között, indokolva volt teljesen a kizárólagosság, a melyet fenn is tartottunk még a legnehezebb időben is. Hisz emlékezetes az a históriai adoma, hogy midőn a német színház leégett, és az akkori budai várkormányzónak eszébe jutott, 1849-ben, hogy a nemzeti színház intendánsát, Simoncsics királyi tanácsost magához felhivassa, és követelje, hogy a német színháznak német előadásokra engedjen át bizonyos napokat a nemzeti színházban, a jó öreg Simoncsics azzal az ő tősgyökeres budai németségével azt mondta, midőn nagyon szutyongatták, hogy mondja meg, hány napot enged át a német művészetnek a nemzeti színházban: »Wann i' reden muss, da sag i': amol; wenn i' reden darf, da sag i': kamol.« (Élénk derültség.) Egyetlen egy előadásra sem engedték át akkor sem a nemzeti színházat. Ha tehát ez a féltékenysége a magyar nemzetiségnek a mostani politikusokra is átszállott rólunk, a régiekről, ebben én semmi leküzdeni való nizust nem találok. Igenis helyeslem én is és óhajtom, hogy ha egy negyedik színház is létrejön, abban gondoskodva legyen arról, hogy az szolgálatába álljon a magyar mú.sának, (Helyeslés) és semmi idegen múzsának ne szolgáljon. (Helyeslés.) Majd később ki fogom fejteni, hogy miféle úton-módon, milyen orgánumok által ajánlanám én az arról való gondoskodást. Itt azonban most arról van szó, hogy a negyedik színház létesííljön-e Budapesten, van-e reá szükség vagy nincsen. Legelőször is szüksége van reá a közönségnek ; mert a mostani három magyar színházba nem férünk be. Ezt magam is jól tudom. Már két hét óta keresek helyet a két színházban és nem tudok kapni jegyet; (Úgy van!) a nemzeti színházban van ma 56 kiadó hely. A közönség mindjobban szaporodik, Budapest főváros rohamosan emelkedik; ennek új színházra okvetlenül szüksége van. De szüksége van erre a magyar költői múzsának is. Egy egészen új génre fejlődött, a vígszinmtívek genre-e, melynek nincsen helye, nincsenek képviselői. Thaly Kálmán: Nem a magyar temperamentumhoz való! Jókai Mór: Megvallom őszintén, hogy én bizony arra márrestellek pénzt kiadni, hogy sírjak. Tudok én sírni magamtól pénz nélkül is. (Mozgás a szélsőbalon.) Azért megyek színházba, hogy felderítsem magam, hogy a napi fáradalmak leküzdése után találjak valamit, a mi egy kissé megnevettessen, szórakoztasson. Egy ilyen vígszínháznak volna ez a czélja, a hol a bohózat, az alsóbb fajú vígjáték, a népdráma találna helyet. Ilyennek óhajtanám én a negyedik színházat fe'építve. Hogy meg fog-e ennek a czélnak felelni az a színház, arra nézve azt hiszem, gondoskodnia kell nemcsak a képviselőháznak,