Képviselőházi napló, 1892. I. kötet • 1892. február 20–márczius 26.
Ülésnapok - 1892-15
15. országos ülés 1892. márczius 16-án, szerdán. 189 nap az övék, a holnapi nap Apponyié, a nemzeti párté, a holnaputáni legyen a 48-as párté, ;i mienk az örökkévalóság. Nem igazítanám helyre e kijelentést vagy azokat a szavakat, melyekből e kijelentés formuláztatott, ha nem ismétlődött volna fehérvári beszédemnek ily értelmű félreértése. A pénzügyi államtitkár úr Pápán magyarázta félre, a t. képviselő úr itt és ma. Én Székesfehérvárott következő kijelentést tettem: {Halljuk! Halljuk!) a választók nagy közönsége elé terjesztve azt, hogy egyrészről itt áll a szabadelvű párt, igen hangzatos névvel: »szabad el víí«, melyet a magyar ember füle szívesen hall; másrészről itt áll velünk szemben a nemzeti párt, szintén hangzatos névvel, melyet a magyar ember füle szintén szívesen hall, azután szemben áll velünk a 48-as párt és végre itt vagyunk mi, a kik függetlenségi pártnak is nevezzük magunkat. íme tehát, mint mondtam, oda jutottunk, hogy pártelnevezés dolgában mi vagyunk voltaképen a legszerényebbek, mi vagyunk voltaképen a legutolsó helyen. A választók nagy közönségének, a melynek legnagyobb része természetesen nem áll olyan literátus emberekből, mint t. képviselőtársam, eszejárásához méltóan akartam megmagyarázni a négy párt közti különbséget és azt mondtam: a pártok közt olyanforma különbség van, mint az emberek esze közt. Ugyanis az emberek esze sem egyforma. Az egyik esze csak egy napig lát előre, csak egy napról gondoskodik ; a másiknak esze már néhány évről, a harmadiké pedig, ez a jó családapa esze, egy egem életről szokott gondoskodni. De vannak elmék, a melyek a haza, az emberiség ügyének szolgálatában örök életről törekednek gondoskodni, mert a hazának örökké élni kell (Éljenzés a szélső baloldalon.) Én ezt mondottam és hozzátettem, hogy míg a szabadelvű párt, meggyőződésem szerint, az első kategóriájú észhez tartozik, a mely csak a mai napról akar gondoskodni a maga és az ország részére, addig a függetlenségi párt, a mely egy igazi, független és valódi Magyarországot akar helyreállítani, az örökkévalóság érdekében dolgozik. (Éljenzés a szélső baloldalon.) Ezek voltak szavaim és a jövőre úgy a pénzügyi államtitkár urat, mint t. képviselőtársamat szívesen figyelmeztetem, hogy ha eszükbe jutnak e szavak, így jussanak eszükbe. (Élénk he lyeslés a szélsőbalon.) Polónyi Géza: T. ház! (Halljuk! Haljuk!) Még nagy fokú rekedtségem sem akadályoz meg abban, hogy az adott viszonyok között kötelességemet, mint pártember és képviselő, teljesítsem. A most lefolyt vita egy igen érdekes kortörténeti adatot szolgáltat az elfogulatlan történetíró számára. Bizonyítékot szolgáltat a mellett, hogy az, a mi pogány őseinknél szokásban volt, még a mai generatio erkölcsi törpesége mellett sem múlt el egészen. A mi dicső őseink, mikor nagy nemzeti tort ültek, a dicsőség jutalékán kivűl, a mit a maguk számára követeltek, áldozatot is hoztak Hadúrnak rendszerint egy fehér ló képében. Ma a szabadelvű párti többség nemzeti ünnepet ül, a kiegyezés 25-ik éve jubileumát és csodálatos módon nemcsak a tanítványok részesülnek a 25 évet megélt kiegyezés erkölcsi diadalában, de gondoskodtak arról is, hogy az áldozat is, ha nem is épen fehér ló képében, de tényleg meglegyen Hadúr számára. (Tetszés a szélső haloldalon.) Csodás módon gyujtatik meg előttünk a politikai autodafé, felvonulnak a kiegyezés nagy ellenfelei, a dsidások és dárdások, szőrcsuhát öltve, hamut hintve fejökre, bűnbánó vezekléssel mondják el a ház előtt azt a peccavit-ot, mely áldozat gyanánt kellett a közösügyes moloch számára, hogy aunak dicsősége tökéletes és teljes legyen. Szinte csodás, mily nemes egyértelműséggel szállnak síkra Hegedűs Sándor, majd Tisza Kálmán, majd Jókai Mór, a régi balközép diadalittas bajnokai, mellöket verve, elmondva, mily kárhozotos irányt követlek akkor, mily hipokriták voltak akkor, úgy hogy elhittük, hogy ma is azok ! (Zajos derültség és tetszés a szélsőbalon.) Mielőtt a képviselőházba eljöttem, lakásomban egy arczkép előtt állottam meg. Ez arczképen ez áll: 1872. június 10-ének emlékéül Jókai Mór. Régmúlt időknek dicsősége és édes emlékei rajzottak fel agyamban, midőn e kép előtt megálltam. Láttam felvonulni az 1848. márczius 15-iki ifjúság bajnokait, láttam azt a férfiút, a ki akkor Petőfinek és Vasvárinak társaságában a nemzet ifjúságának élén a szabadság, testvériség és egyenlőség nemzeti szentháromsága mellett apostolkodott; láttam őt, mint ihletett lantosát e nemzetnek, a ki kitartásra,, önállóságra és függetlenségre ösztönözte a nemzetet, hogy annak igazait és törvényben lerakott elveit a jövő, a késő unokák számára megvédelmezze. Eszembe jutott a mester, a kinek én 1875-ben hűséges tanítványa voltam, a kivel együtt küzdöttem a nemzeti önálló hadseregért, a delegaíio eltörléseért, a közjogi alap megváltoztatásáért és mindazokért a nemes és magasztos hazafias eszmékért, a melyek ma is egész valómat nemcsak eltöltik, hanem szívemnek egész melegével lelkesítenek és táplálnak engem. (Élénk éljenzés a szélső baloldalon.) Gondolkoztam Jókai Mór mesteremnek beszéde alatt, vájjon megtalálhatom-e a 48-iki, vagy legalább a 72-iki Jókai Mórt. Hiába kerestem. Gr. Károlyi Gábor: Megvénült azóta. (Derültség a szélső baloldalon.)
