Képviselőházi napló, 1881. I. kötet • 1881. szeptember 26–deczember 31.

Ülésnapok - 1881-11

86 11. erszáges ülés október 14. 1881. oly törvényjavaslatot itél el előre, melyet még — ha szabad kimondanom — nem is ismer. Simonyi Iván t. képviselőtársam beszédére csak annyiban vagyok bátor még reflectálni, hogy ő azzal kezdte meg beszédét, hogy Magyarország áldozatul fog esni a frázis uralmának. Bizonybizony félő, hogy ha e házba olyan eszmeáradat hozatik be, a melyre utoljára maga annak előadója is kijelenti, hogy ezek gyakorlatilag ez idő szerint hasznavehetei lenek, akkor az általa említett veszély csakugyan közel van. Azt mondta továbbá, mikor a közigazgatás körében a tisztviselő qualificatióra vonatkozó pontra reflectált, hogy hiszen nem is az a baj, hogy nincs a qualifieatiót megállapító és követelő törvény, nem ez a hiány és baj, hanem az, hogy nagyon is sok a képesség, tehát szerinte az a baj, — legalább ez a consequentia — hogy nincs állami tápintézet a munkakerülő intelligensek táplálására. Ez volt tartalma felfogásom szerint szavainak. {Ellenmondások hal felöl. Igaz! ügy van! jobbfelöl) Azután egy nagy eszmét, igazi merész conceptiót terjeszt a t. ház elé: egy új földtehermentesítési intézmény létesítését, a melynél fogva nemzeti kölcsön útján fizessük ki az adósok tartozását. Remélem, hogy t. képviselőtársam ezen javaslatot is csak mint eszmét hozta fel, csak mint nagyszabású conceptiót és én elismerem, hogy ez valóban nagy eszme és nagyszabású conceptió! íme, t. ház, a párhuzam az ellenzéki és többségi feliratok között: amott eszmék merész conceptiók, a jövő politikája; itt a száraz, rideg, komoly, szóvirággal nem hímzett, a munka gyakorlati politikája. Elismerem, hogy szép az álmok és eszmék országában élni; tisztelem a nemzet nemes aspirátióit, a jövő politikusait: de, t. ház, a hazára csupán ugy várhatunk jövőt, ha abba a helyzetbe tudjuk hozni, hogy megéljen ma, megéljen holnap és biztosítjuk számára a jövőt. Elismerem, hogy a mi feliratunkban nincs szódagály, az rideg és hímezetlen, mint a nehéz kenyérmunka; de a haza nem is él meg ábrándokból és szóvirágokból, hanem komoly tettek és kenyértermő mindennapi munka után. Én azon politikai feliratot pártolom, a mely vállalkozik arra a munkára, hogy a haza a jelenben megélhessen, boldogulhasson és a mellett annak jövőjét is biztosítsa; ennélfogva pártolom a többségi javaslatot. (Helyeslés jobbfelöl.) Verhovay Gyula: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Sokkal inkább látom és érzem a ház hangulatának közönyét a mostani vita alatt, hogysem valami különös kedvet éreznék magamban beleszólani, belevegyülni gyenge hangommal ebbe a vitába. Nem is tenném, ha Jókai Mór képviselő ur, a többség feliratának előadója, bele nem keveri a katonaság által elkövetett merényletek dolgába, melyek az egész nemzetet felháborították, a sajtó kiméletlenségének hangját. Előrebocsátom azt, hogy én az ő eljárását ebben egészen hasonlónak tartom annak a samaritánusnak az eljárásához, a ki, midőn az utoa megtalált egy vérébén fetrengő embert, prédikácziót kezdett neki tartani, hogy máskor ne járjon arra, a hol útonállók vannak, máskor jobban viselje magát, akkor nem fogja szerencsétlenség érni. „Előbb kötözd be sebeimet, azután prédikálj!" Ezt hörgé vissza neki a sebesült. Előbb tessék a nemzet ellen elkövetett merényletekért elégtételt adni, (Ugy van! Igaz! a szélsőbalon) akkor azután beszélhetnek! (Ugy van! a szélső baloldalon.) Nagyon szerettem volna, a Jókai Mór ur . . . (Felkiáltások a jobboldalon: Képviselő ur!) Majd fog erre reflectálni, ha kivan; egyébiránt ő szerkesztő is, neki módjában áll erre lapjában is reflectálni. (Egy hang a jobboldalon: Itt csak képviselők vannak, nem szerkesztők!) Kérem, hiába próbál most zavarni, már azon keresztül estünk. (Nagy derültség. Zaj. Halljuk!) Nagyon szerettem volna — hogy szavaimat a közbeszólás után ismételjem — Jókai Mórtól megkérdezni, hogy mit ért ő kíméletlenség alatt ? Az igazság hangja, bármily kíméletlen, mindig kíméletesebb, mint ^ a legkiméletesebb igazságtalanság. {Ugy van! Élénk helyeslés szélső baloldalon) Az igazságtalanság ugy nehezedik a szenvedőre, mint czölöpverő kos súlya. Az igazságra nézve áll az, a mit Deák Ferencz a sajtó törvény egyetlenegy szakaszául ajánlott és a mely igy szólott volna: „Mindent szabad irni, a mi igaz." A kérdés tehát az, hogy a mit irtunk, igaz volt-e vagy nem? (Helyes! Ugy van! a szélső baloldalon.) A merényletek, azok a merényletek, a melyeknek a leirása még az önök felháborodását is felidézte, pedig önök már csak nehezen tudnak felháborodni, épen az önök felháborodása is azt bizonyítja, hogy igazat irtunk. Egyébiránt uraim, én azt hiszem, hogy nincs oly phantasia a világon, még Hugó Viktoré sem, a ki mester a borzalmak festésében, se Jókai Móré, a ki a természet festésében igazán ragyogni tud; nincs oly phantasia, a mely igazán tudná tolmácsolni, hiven le tudná festeni azt, a mit az ember az ártatlan sebből kiömlő vér felett érez. Vájjon Hugó Viktort vádolbatná-e Jókai Mór ur, mondhatná róla, hogy kíméletlenül ir, mikor az emberiség örök példájául Kain testvérgyilkosságát és Kanut apagyilkosságát oly élesen, oly erősen róvja meg. Kanut meggyilkolva apját, trónjára hágott. Mindent igyekezett elkövetni. . . . (Jobbfelöl egy hang: Dologra! Halljuk! a szélső balon) a dolognál vagyok és pedig nagyon is, úgy látszik