Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
2001. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Ki váltja meg az erdélyi magyarságot? (Folytatás az L oldalról) Az utóbbi időben, években mind több iromány, tanulmány jelenik meg azokról a gondokról, feltételekről, kötelezettségekről, amelyek lehetővé teszik az EU- hoz való csatlakozás esélyeit - be nem tartásuk korlátozza mindezt. Az erdélyi, romániai szakfolyóiratok, mint a Magyar Kisebbség, a Provincia, a Korunk, a bukaresti Hét és a Dilemma által teijesztett, ismertetett párbeszéd a román és a magyar elit között mindeddig nem örvendett figyelemnek a vezető politikusok köreiben, nem került a román társadalom figyelmének középpontjába. A hatalomcentrikus román közvélemény szívesebben nyugtázza figyelmével a mitikus, nacionalista diskurzust, bizalmat előlegez azoknak a pártoknak és személyiségeknek, akik a totalitárius koncepciókon alapuló, centralizált, erős államrendszer hívei. „A román politikai elit még nem ismerte fel e kérdés jelentőségét. Még mindig látszatmegoldásokra törekszik. Az erdélyi kérdés jelentőségét sem ismerte fel. A valós elégedetlenség, az autonómiára való törekvés mögött a magyar „irredentizmus” mesterkedéseit látja, vagy akarja látni. Adrian Nastase, volt külügyminiszter, az RTDP első alelnöke ez év júliusában megjósolta, hogy forró ősz várható az idén Erdélyben (a '99-es évről van szó- K.K.), és a Román Hírszerző Szolgálathoz folyamodott „értesülései” megerősítése végett. Az RHSZ szokatlanul gyorsan válaszolt az ellenzéki politikusnak, aki ugyan a választ - „államtitok” lévén- nem hozta nyilvánosságra, de világosan jelezte, hogy kijelentésében nem tévedett. Ugyancsak Nastase a Civilizáció és a geopolitika a Kárpát-medencében című nemzetközi szemináriumon azt állította, hogy Románia NATO-csatlakozását azért halasztották el, hogy az „erdélyi probléma” kirobbanhasson, mivel NATO tagállamok között már nem merülhet fel a határok megváltoztatásának kérdése. (A '99-es év - K.K.) Október 13-án Ion Mircea Pascu, az RTDP alelnöke egy „ördögi” tervről számolt be. E „terv” szerint Magyarország hamarosan meg fogja szakítani kapcsolatait Romániával, Erdélyben etnikumközi konfliktust fog kirobbantani, majd a nemzetközi erők beavatkozását fogja kérni (ennek a „forgatókönyvnek” a létezéséről már 1990 óta fel-feíröppentenek egy-egy „megbízható forrásokra” támaszkodó hírt a szélsőségesen nacionalista román lapok). A jelenleg kormányon levő erők pedig, hogy ne veszítsék el szavazói bázisukat, sorozatosan meghátrálnak a „reformok” kivitelezése során, és az ellenzéki pártok demagógájához igazodnak (lásd például Emil Constantinescu elnök ez év - a 99- es évről van szó - júniusi kirohanását a „szeparatizmus” ellen.)”.* 1 2 3 „A román szélsőséges nacionalisták veszélyes játékot űznek. Gátlástalan választási propagandájukkal, az „erdélyi lap” kijátszásával azt a hitet táplálják be a románokba - sőt az erdélyi magyarokba is hogy a határok a közeljövőben megváltoztathatók, sőt meg is fognak változni, ha ezt a NATO, a nyugati „sötét erők” tervbe vették, ugyan ki tudná meggátolni őket? Csak talán nem Oroszország? A revizionizmus gondolatát ilyenképpen tehát nem a „magyarországi revizionista körök”, hanem a román nacionalista pártok élesztgetik. (A kiemelés tőlem - K.K.) Hogyan lehetne összehasonlítani a MIÉP elképzeléseinek hatását a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja, a Nagyrománia Párt, a Román Nemzeti Egységpárt és a töbi számtalan kicsi román nacionalista párt propagandájának hatásával? Ugyanakkor Nyugatellenes közhangulatot geijesztenek Romániában. Mindez, ha nem is teszi véglegessé Románia kimaradását az euroatlanti struktúrákból, de beláthatatlan messzeségbe tolhatja át a csatlakozás időpontját.”4 A román társadalmi élet lehorgonyzóit, és áldozata lett a nacionalista mentalitásoknak és a nemzeti kishitűségnek. A román politizáló elit az árral szemben vezeti uszályát, ellentétes politikát folytat a világban kibontakozó gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatokkal. Ez a politika nemcsak korszerűtlen, fölöttébb románellenes is. A világban, s Európában is a modernizációs folyamatokat, a korszerű államformákat a globalizáció és a regionalizmus határozza meg. „Megfigyelhető, hogy a globalizációnak egyszerre oka és következménye az az egyre erősödő folyamat, mely megmutatkozik egyrészt a vállalkozások „multinacionalizálódásában”, a gazdaság „financializálódásában” és „transznacionalizálódásában”, másrészt a termelés további határozott decentralizációjában, a termelői struktúra egyre erősödő „flexibilissé” válásában, valamint azon modellek hanyatlásában, amelyeken a korábbi évtizedekben a termelő gazdaság alapult.” 5 „Ha tehát a gazdaság globális és lokális dimenzió, itt, a század vége felé kölcsönös kihívást jelentenek, olyannyira, hogy ennek hatására megszületett a glocal (global+local) kifejezés, akkor igen szoros kapcsolatról beszélhetünk a globalizáció, a regionális és helyi kormányzat fejlődése között is. Valóban, néhány évtizeddel ezelőttig még a kutatók közt is olyan vélekedés volt jellemző, amely a lokális dimenzióban regresszív jelenséget, provinciális bezárkózást, a modernizációs folyamatokkal való (többé-kevésbé „vandeámus” típusú) szembeszegülést látott. Nem nehéz megértenünk, mi volt e vélekedés oka: a nemzetállamok arra törekedtek, hogy olyan területet alakítsanak ki, amely megfelel annak a célnak, hogy ellenálljon az erős expanzív kulturális és gazdasági folyamatoknak. E törekvés pedig a zárt és fulladozó lokális gazdaságok feláldozását, valamint a helyi kormányzati intézmények csökkentését, és a helyi elit és klientúra marginalizálását kívánta meg.”6 „A nemzetállam válságban van. Nemcsak hogy elveszítette azt a képességét, hogy ellenőrizze a cserekapcsolatokat és megóvja saját valutáját, de a nemzetállami dimenzió egyfelől túlságosan szélesnek bizonyul ahhoz, hogy állja a versenyt a regionális rendszerekkel, másrészt pedig túlságosan szűknek ahhoz, hogy összetettebb gazdasági folyamatokat ellenőrizni tudjon.”7 „Ma, amikor a nemzetállam válságba jutott, ez az összekapcsolódás ténykérdés: a gazdaság globalizálódása folyamatosan és egyre erősödőén emeli ki a regionális és lokális dimenzió jelentőségét.” 8 A román társadalom gondolkodását, eszményképét, szellemi világát, kultúráját, társadalmi életét három intézménybe vetett hit határozta, határozza meg: az ortodox egyház, a hadsereg és a centralizált állam. Tehát a kereszt, a kard és a politika. Az ortodox egyház a román szellemi élet központja és ideológusa. Tanulságos és figyelemre méltó Constantin Iordachi tanulmány „Politika és interkonfesszionális küzdelmek az 1989 utáni Romániában: a forrásokért való küzdelemtől, a nemzeti ideológia újrafogalmazásáig” cím alatt, amelyből idézzünk egy passzust: „Az ordodox egyházat rendre a nemzet spirituális vezetőjének és a hagyományos román értékek őrzőjének állították be, így igényelve jogot a nemzet feletti szimbolikus - ideológiai kontroll megteremtésére. E törekvések legreprezentatívabb terméke az Ortodoxizmus, a Gandirea (Gondolat) című folyóirat körül kialakult szellemi irányzat. A Gandirea formált az ortodoxiából izmust, vagyis ideológiát. Az ortodoxizmus legfőbb jellemzője a román nemzeti ideológában a vallás és nemzet kapcsolatának hívő nacionalista újragondolása és értékelése volt. Nae Ionescu, a korszak ünnepelt publicistája, egyetemi tanár és ortodox filozófus fogalmazta meg a két háború közti korszak leghatásosabb nacionalista szlogenjét: „ortodoxok vagyunk, mert románok vagyunk, és románok vagyunk, mert ortodoxok vagyunk.” Ionescu eme formulája a román nemzeti ideológia két alapvető elemét egyesítette: egyfelől a paraszt, mint a hagyományos nemzeti értékek és az etnikai tisztaság őrzője, másfelől az ortodoxia, mint a román szellemiség alapvető karaktere. Mi több, Ionescu román identitás definíciója szinkretizmust tételezett ortodoxia és nemzetiség között, mely figyelembe véve a román társadalom plurikonfesszionalizmusát, a románok egy részét szimbolikusan kizárta a nemzet közösségéből.”9 Összegezve az eddig felsoroltakat, s az utóbbi tíz évben felhalmozott tapasztalatokat, élményekben gazdag eseményeket, én úgy gondolom, hogy Románia képtelen lesz teljesíteni a NATO és az Európai Unió által támasztott igényeket, és kimarad az euroatlanti struktúrákból. Nagy hiba lenne, ha akarata ellenére az EU és a NATO tagországok soraikba fogadnának egy olyan államalakulatot, amely nagyképűen, arrogánsán a tagországokkal ellentétes orientációjú politikát folytat. Ha a romániai politikai vonalvezetésben irányváltás történne - ami, az én véleményem szerint képtelenség mentalitásváltás nélkül -, akkor is hosszú évtizedekre lenne szükség, hogy behozza a lemaradást. Ha a román diplomáciának, politikának sikerülne elfogadtatnia önmagát úgy, ahogy van az EU és a NATO tagországaival, egy politikai döntés alapján, egy olyan kompromisszumnak lennénk tanúi, amely beláthatatlan következményekkel járna egész Nyugat-Európa számára. Egyfelől próbára tenné Nyugat- Európa gazdasági teherviselési képességét, másfelől a tartalom nélküli formák, a hibrid - totalitárius és demokratikus - állami struktúrák, a centralizált nemzeti állam, stb., állandó feszültségek forrása lehetne az EU-n belül. Ostoba és elhibázott a szekuritáté emlőin nevelkedett román politikai elit megtévesztő manipulációja, a nacionalista kártya újbóli kijátszása a koszovói eseményeket követően. Jogosan elvárhatnánk, hogy a román elit minimális jóérzéssel korlátozza nyugat- és magyarellenességét. Nem így történt. A madridi NATO-bővítési folyamatból kimaradt Románia elnöke, Emil Constantinescu megintette a nyugati hatalmakat, hogy Románia NATO-ba való felvétele elnapolásának ára van, s ennek következményeit vállalniuk kell. A 2002-es évi prágai NATO csúcstalálkozó előtt a román hatalmi politikai akarat erőteljesebben játszotta ki nacionalista kártyáit, a szélsőséges politikai hadosztályait készenlétbe helyezte a szekus román elit. A 2000. évi parlamenti választásokon a Nagyrománia Párt a második politikai erő lett a román parlamentben. Comeliu Vadim Tudor, Gheorghe Funar, Adrian Paunescu, Priboi, Geroge Pruteanu, Radu Timofte kulcspozíciókhoz jutottak a román politikai hadszíntéren. Mindez nyomásgyakorlási szándék, figyelmeztetés a NATO és az EU irányába. A fenti megállapítások alapján jogosan tevődik fel a kérdés: milyen következményei lehetnek Románia politikai, társadalmi életében, milyen alternatívája lehet a bukaresti vonalvezetésnek, ha tervei, számításai csődbe jutnak? Ebben az esetben is Románia válsághelyzetbe kerül. A belső feszültségek hatására a politikai elit radikális lépésre kényszerül - irányváltásra: vagy Nyugat, vagy Kelet irányába. A kétértelműségnek a felemás politikai - ide is, oda is, se ide, se oda - hozzáállásnak vége. Valószínű, hogy a nyugati felzárkózás mellettt dönt az elit. Ebben az esetben a nyugati értékek előtérbe kerülnek, a globalizáció és a lokális regioalizmus teret hódít, s a nyugati állam-modell előtérbe kerül. Románia három provinciájában Land-típusú kormányok, kormányzatok honosodhatnak meg. Másik lehetséges alternatíva a szélsőséges pártok hatalomra kerülése, rövid életű katonai diktatúra bevezetése lehet. Ez az irányzat Románia széteséséhez vezethetne. Erdély önálló államiságát visszanyerné. Ezzel a trianoni békediktátum revidiálása befejeződhetne, mivel az általa létrehozott államalakulatok megszűnnének. A globalizáció és regionalizmus, a glóbusz olyan átfogó gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai működőképes irányzat, amellyel szembefordulni nem tanácsos, s akik ezt mégis megkockáztatják, vállalniuk kell a sikertelen államok (failed states) státusát, a szürke zónához való tartozást. Ehhez a gondolatmenethez tartozik egy másik lehetséges állapot, alternatíva. Es mi lesz akkor, hogyha Romániát a jövő évi prágai csúcson mégis felveszik a NATO-ba, és a második, harmadik csatlakozási fordulóban az EU tagjává válik? Az én szerény véleményem szerint a végeredmény ugyanaz. A román nacionalizmus még kiélhetné magát, de végül is nemzetközi nyomásra be kellene adnia a derekát. A piacgazdaság megerősödése, az intézmények demokratikus átszervezése, a nemzetállam és etnikailag tiszta nemzet koncepciói és gyakorlatai háttérbe szorítása révén megtörténne az állam decentralizálása a szubszidiaritás elve alapján, s a román társadalomban teret hódítana a szabadságjogok tisztelete, a multikulturális etnikai közösségek területi autonómiájának, együttélésének meghonosodása. Ez egy lassú, idegőrlő folyamat, sok kérdőjellel tűzdelve. Egy utolsó kérdésként - mi lesz, ha semmi sem változik, s marad a jelenlegi kétértelműség, a szélsőbal és -jobb, szekus emlőkön nevelkedett nómenklatúra, amely megnyeri a következő parlamenti választásokat is? Esetleg, más jobb híján, Románia csatlakozik a FAK-hoz. Ebben az esetben a nyomor, a szegénység, a kilátásátalanság, a korrupció hatására a '89 decemberi események megismétlődhetnek. A Sapientia Alapítvány - Kutatási Programok Intézete körkérdései - lényegüket és tartalmukat illetően - nem az általam eddig tárgyalt gondolatokat firtatják. A kérdések zöme a kisebbségi társadalom problémaköréhez tartozik, a romániai magyarság jövőképét firtatja, megmaradási esélyeit az elvesztett honban, a szülőföldön. Egy nemzetstratégiai orientációt próbál megfogalmazni, figyelembe véve a nyugati modelleket a hazai konjunktúrák adta keretek között. Az erdélyi magyarság sorsa több száz éves történelmi távlatban szorosan összefügg az erdélyi románságéval. Sorsunk összefonódott. Ami fölöttébb bonyolította Erdély népeinek együttélési viszonyát, az a trianoni békediktátum esztelen határozata: egész Erdélyt a Bánsággal és a Körösök vidékével együtt Romániához csatolta, figyelmen kívül hagyva az együttélő népek önrendelkezésijogából eredő akaratkinyilatkoztatását. Az erdélyi kérdés csak részben román és magyar kérdés. Lényegét tekintve nemzetközi probléma, nagyhatalmi döntés szükségeltetik rendezéséhez. Történelmi és jogi probléma. Bukarest az erdélyi kérdés kezelésében csődöt mondott. Az általa érvényesített politika bizánci-ortodox, kizárólagos, egyneműsítő, a kényszer, a jogfosztás, a gazdasági kisemmizés, a megfélemlítés, a lelki és karhatalmi terror alkalmazásában merül ki. 1989 után lényegi változás nem állt be - ellenkezőleg. A mostani politika rafináltabb, körmönfontabb, a demokrácia játékszabályait sajátos módon értelmezi és alkalmazza, az etnikai megbékélés helyett a feszültségek mérhetetlen arányban való kiélezése jellemzi. Itt tehát többről van szó, mint az erdélyi magyarság jövőképe. Erdélyt magát kell visszahelyezni történelmi jogaiba, nyugati kultúrájába, figyelembe véve gazdasági adottságait, nyugati oreintáltságát. Erdély népeinek - magyaroknak, székelyeknek, cigányoknak, németeknek, ukránoknak, szerbeknek, románoknak, stb. - egyaránt újra kell teremteniük azokat a hagyományos, kipróbált együttélési feltételeket, kulturális, szellemi és vallási orientációkat, amelyek oly gazdaggá tették Erdély nemzeti, kulturális, nyelvi és felekezeti sokszínűségét. Egy igazságos, méltányos, a nemzetközi jog szerinti rendezés alapján Erdély többet nyújthatna az egyesült Európa színpadán, mint egy keleti Svájc. Az erdélyi magyarság jövőképét nem lehet dilemmamentesen és tartósan megrajzolni sem jogilag, sem politikailag, ha az erdélyi kérdés a Dimbovita-parti szellemiség kizárólagos, arrogáns és agresszív hatásköre alatt marad. Erről nagyon sok erdélyi román sorstársunk is meg van győződve. Ma, amikor e gondolatokat papírra vetem, egy román honfitársam kopogtatott be, s két kérdést intézett hozzám. A kérdéseket válaszommal együtt közlöm. Az első kérdés így hangzott: - Mit kéne tennünk, hogy Nyugat elfogadjon minket, és az EU tagjává válhassunk? A kérdés rövid és tiszta. A válaszom is ugyanolyan: - Testvér, ahhoz, hogy Nyugat minket soraiba fogadjon, politikai irány- és mentalitásváltásra van szükség. Románia mozdonyát a vezető elit nyugatorientált sínpályára kell helyezze. Különben marad a nyomor, a piszok és az acsarkodás. A második kérdéssel a román politikai életet célozta meg. - Ki a hibás az ország népeinek mérhetetlen nyomoráért, szegénységéért, kilátástalanságáért? A válaszom tömör volt: - Az elit a hibás. A román politizáló elit hazafiatlan, önző, felelőtlen és korrupt. A régi bojárszellem uralkodik soraiban. A „Női muncim si nu gindim” és a „Nu ne vindem tara, a mai bine o furám női”, 1990 tavaszán a Nemzeti Megmentési Front által terjesztett szlogeneket sajátos módon értelmezik és alkalmazzák. Az ismerősöm azt mondta: - Én is így gondoltam, ellenőrizni akartam önmagamat. „Az állam szétbomlása, az autoritás válsága, a politikai osztály kapzsisága, a törvény tiszteletben tartásán és a törvénytelenségek megbüntetésén őrködő szervek és intézmények cinkossága, a megfelelő törvényes keret valószínűleg szándékos hiánya, az állami tulajdon és az állami nagyvállalatok fölötti felelősség gyakorlásának - valószínűleg szitán szándékos - bizonytalanságai és kétértelműségei, valamint a pénzügyi-banki felügyelet lazasága Romániában a tolvajlást iszonyatos mértékűvé tette, a közpénzeken elkövetett erőszak a nemzet és az állampolgár biztonságát veszélyezteti, sőt Románia államként történő túlélését, és a románok nemzetként való megmaradását.” 10 A Sapientia Alapítvány által feltett további kérdésekre most nem kívánok válaszolni, az RMDSZ-szel foglalkozni, főiskolai gondjainkat feszegetni, stb. De annyit meg kívánok jegyezni, mielőtt soraimat zárnám, hogy az RMDSZ és környezete, az erdélyi magyar elit '89 után, az új történelmi helyzetben nem igazán töltötte be hivatását. A szűklátókörűség, a hatalomcentrikusság fátylai, a múlthoz és a szekuhoz való kötődése, az önzés és a kishitűség szekértolói szerephez juttatta. Az úgynevezett kislépések politikája a román hatalommal való kacérkodást fedik. Románia euroatlanti csatlakozásának bajnokaként az RMDSZ tagadja az autonómia koncepciót, nem tűzte célul az önrendelkezés jogának kivívását, az erdélyi magyarság jövőjét alárendelte a bukaresti román elit érdekeinek. Az RMDSZ korifeusai, visszaélve a magyar szavazók bizalmával, az RMDSZ-t, mint érdek- és közképviseleti szervezetet kisajátították, s ugródeszkának használják a jól fizetett pozíciók és posztok szerzésében. A legutolsó helyi és területi, úgynevezett tisztújító küldöttgyűlések megkérdőjelezhetetlenül igazolják, hogy az RMDSZ sem jutott tovább a Magyar Népi Szövetségnél, amely az erdélyi magyarság érdekeit román hatalmi érdekek alá rendelte. Ma már az RMDSZ keretében megújulásról beszélni értelmetlen dolog. Olyan érdek- és közképviseletre van szükség, amely képes önálló, erdélyi központú magyar politikát folytatni. Ezért nem is próbálkozom pontos alternatívát megfogalmazni az RMDSZ számára - értelmetlennek látom. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az RMDSZ minden eddigi eredményét tagadnám. Azt sem jelenti, hogy minden RMDSZ képviselőben vagy tisztségviselőben egy eszközembert vagy érdekembert látnék. Bizalmatlanságom a vezetőséggel, politikai irányvonalával és karrierizmusával van kapcsolatban. Ezért nem is léptem ki az RMDSZ-ből, s anyagilag is támogatom továbbra is. A célirányos tevékenység hiányán kívül azt rovom fel a jelenlegi vezetésnek, hogy az erdélyi magyarságot, a felelős és tettrekész, öntudatos, magyarságukat vállaló embereket, a tagságot kiiktatták a politikából. Sőt, rosszallták, hogyha spontán módon magyar érdekekért (Cserehát, kaszámyaépítés elleni tiltakozás, anyanyelvű oktatás, csemátoni, érmihályfalvi, nyárádszeredai fórumokon, stb.) sereglett össze, politikai akaratkinyilvánításra. Megrótták őket, elzárkóztak tőlük az RMDSZ vezető politikusai, s nem egy esetben több száz tagot az RMDSZ-ből való kizárással fenyegettek meg. Ma az RMDSZ nem a szavazótábor, nem a tagdíjat fizető magyarság, hanem a klientúra, aki pártunk és kormányunk, sőt miniparlamentünk életfogytiglanig megválasztott bölcs vezetői. A jelenlegi állapotokat elfogadni s belenyugodni annyit jelent, mint az erdélyi magyarság sorsközösségéről lemondani, magára hagyni - lesz, ami lesz alapon. Annak a meggyőződésemnek adok hangot, hogy az erdélyi magyarság megváltását, sorsának jobbra fordulását, szülőföldjén való boldogulását, az otthon és a hazai építését ott kell keresni, ahol ezt válsághelyzetbe hozták - Európa és a világ nagyhatalmainál. A mi tevékenységünk, az érdekképviseletet vállaló szervezetek meg személyek küzdelme nem szélmalomharc. Olyan helyzetet kell teremteni, amely a figyelmet az erdélyi kérdésre összpontosítja, és a megoldást napirendre tűzi. Ezért be kell vonni, aktivizálni kell a magyar tömegeket, hogy hallathassák akaratuk hangját, tömegmegmozdulás nélkül. Szabadságjogok megszerzésének másképp nincs esélye. Kívülről nekünk senki nem szolgáltat elégtételt, nem vállalja fel gondjaink terhét, ha mi azt nem kéijük, követeljük, sorsunk alakulásába közvetlenül bele nem avatkozunk. Jegyzék: 1. Titu Maiorescu korabeli román filozófus, irodalmi kritikus, politikus szavai. 2. Molnár Gusztáv „Az erdélyi kérdés” - Magyar kisebbség, 1997.9-10. szám. 3.. 4. Takács Ferenc „A regionaüzmus kérdése Romániában” - Pro Minoritáié, 1999/ Tél. 5.. 6..7..8. Augusto Barbera „Helyi kormányzat a globális gazdaságban” - Pro Minoritáié, 2000/Ősz-tél. 9.. Constantin Iordachi „Politika és interkonfesszionális küzdelmek az 1989 utáni Romániában: a forrásokért való küzdelemtől a nemzeti ideológia újrafogalmazásáig” - Pro Minoritate, 2000/Őszt-tél. 10. Ilié Serbanescu „Mit és hogyan lopnak Romániában” - „22” (a Társadalmi Párbeszéd Csoport hetilapja) 20. szám - A magyar szöveg Ágoston Hugó fordítása.
