Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
1997. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Köröstárkány, 1919 Humor-változatok Stockholm — Kolozsvár hullámhosszán Reményik Sándornak, a nagy erdélyi költőnek, a hazátlanság egykori dalnokának, akit Végváriként ismert meg annak idején a magyar világ, van egy kevésbé emlegetett verse. A címe: Ki kezdte? Megírásának ideje: 1941. május 13. Helye: Kolozsvár. A hangulata sötét. Még nem ért el Erdélyig a háború, de szenvedéseit már testükön-lelkükön érzik magyarok is, románok is. „Megtorlás, megtorlást követ. /Egész világon mindenütt. /A hold nem világot a vértől, /S a füsttől már a nap se süt." Majd egyértelmű utalások jelzik, hogy az Erdélyben dúló—századokon át tartó — magyar-román testvérháborúk fakasztották panaszra, tiltakozásra a költőt: „Ki éri meg ennek a végét? / Ez az elhulló vers-virág?/A jövő-évi orgona? /A kín, amely szívembe vág?/Megtorlás megtorlást követ. /Én elvettem, ő visszavette, /Kiáltsuk: te vagy a hibás?/Vagy az a kérdés, hogy ki kezdte?” Egy nemrég bemutatott és első díjat nyert magyar dokumentumfilm idézte fel bennem a Reményik-verset. Ez a film igen sok „elfelejtett” tény, szándékos vagy véletlen csúsztatás árán egyértelműen a magyarságra — főleg a második bécsi döntéssel, 1950 őszén nemzetileg felszabadult erdélyi magyarságra — hárítja az egyedüli felelősséget a Szilágy megyei Ipp községben végrehajtott büntető akcióért, 157 helybeli román kivégzéséért. A „ ki kezdte ? ” kérdésre ad hamis feleletet Domokos János rendező dokumentumfilmje. Csak a honvéd alakulat megtorlását állítja előtérbe, hogy előítéletét, a magyarok bűnösséget igazolhassa. Mit mutat be a film, mire emlékeznek a névtelenségből szóló ippi magyarok és románok? A bécsi döntés után, a honvédség szilágysági bevonulását követő harmadik vagy negyedik napon egy honvéd társzekér felrobbant Ipp község szélén, és három honvéd belehalt sérüléseibe. A korabeli magyar hadijelentés egyértelműen merényletről beszélt: az ippi román molnár egy tarisznya almát „ajándékozott” a honvédeknek. Az almák közé bombát rejtett, s ez robbant fel. Igen ám, de a film nem tud az almás tarisznyáról, hanem egy helybeli magyarral — aki szintén névtelenségben marad — úgy adatja elő a történteket, hogy két gránát összekoccant, és ezért robbant fel a katonai szekér. Azemlékező akkor hétesztendős volt. Ha igazat mondana, akkor a honvédek valóban elvetemült gyilkosok lettek volna, akik kéjjel öltek, pusztán gyűlöletből. Csakhogy a hadijelentés állítását egy ma is élő szemtanú támasztja alá, aki a nevével hitelesíti vallomását: Béres Zsigmond, jelenleg református lelkipásztor a Szatmár megyei Túrterebes községben. Béres Zsigmond világosan emlékszik arra, hogy egy legényke adta fel az almás tarisznyát a honvéd szekérre. A küldemény a közeli malomból indult el végzetes útjára. A molnár magyar nevet viselt, Közútinak hívták, de román ember volt. így már egészen más jelleget kap a megtorlás. Még inkább akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy bujkáló román vasgárdisták rejtőzködtek Ipp község környékén, többször tüzet nyitottak a honvédekre és utána a román házakban kerestek menedéket. Tudnunk kell, hogy néhány nappal előbb a közeli Ördögkút faluban a beérkező első honvéd alakulatot géppuskatűzzel fogadták a románok, szabályszerű csata alakult ki, amelyben jónéhány honvéd elesett. (Az 1940 őszi erdélyi bevonulásnak összesen 24 honvéd áldozata volt.) A társzekér felrobbantásakor a honvédegység parancsnokai számolhattak egy újabb, az ördögkútihoz hasonló, váratlan támadással, és ez is befolyásolhatta a hangulatukat. Mindez azonban hiányzik a dokumentumfilmből. Természetesen bele lehetett volna foglalni a „másik” fél igazát is, elég hosszú idő telt el 1940 óta, hogy immár tárgyilagosan lehessen bemutatni az eseményeket. így is méltó kegyeletet adhattak volna a többségükben ártatlan ippi áldozatoknak: a románoknak és a felrobbantott honvédeknek egyképpen. így azonban a magyargyűlölet vált a film alaphangulatává. Ha a történelmet akarta volna feltárni a rendező, akkor mindenképpen mélyebbre kellett volna ásnia. Jónéhány film készült már nyugati tájakon, amelyek a második világháború kegyetlen csatáit úgy mutatják be, hogy mind a két hadviselő fél emberi erényei és gyöngéi is megmutatkoznak. Mégsem keltenek ezek a filmek szánalmat vagy éppen rokonszenvet a fasizmus, a hitlerizmus iránt, és a rontás indulatait, a népirtás ideológiáját sem azonosítják a német néppel, a német tisztekkel és katonákkal. Lett volna-e mód ilyen szemlélet érvényesítésére a Tartsd eszedben esetében is? A véletlen egyenesen felkínálta a rendezőnek, a forgatókönyvírónak a párhuzamot. Szilágyipp községben olyan fiatalember a református lelkész, aki aBihar megyei Köröstárkányból származik. Idegeiben szülőfaluja népének rettenetével ki is mondja, a filmben látjuk-halljuk: „Szülőfalum Köröstárkány, ahol 1919-ben a románok végezték a mészárlást, és ha bárki itt, Ippen nyilvánosan felemlegeti, hogy mit tettek a magyarok a románokkal, rögtön előállhatnék, hogy igen, de ugyanez történt a magyarok ellen 1919-ben. Erről hallgatunk, arról sokat beszélünk. És ez nincsen jól.” Ennyit engedett be filmjébe a rendező, miközben látjuk a román katonai parádét Ipp főterén, halljuk a helybeli — egyébként máshonnan odahelyezett — román tanár harsogását arról, hogy a magyarság ázsiai, illetve „pannon horda”, amely gyilkolni, pusztítani és rabolni képes. Az esztendőről esztendőre ismétlődő, a Ceausescu-diktatúra idején elindított és azóta csak fokozódó vádakat hallgatva, az ippi pap lelkében szülőfalujának drámája idéződik fel. Magányos gyászát nincs kivel megosztania. A film nem kíváncsi Köröstárkány 1919-es tragédiájára. így azonban alighanem zavart kelt a nézőkben. Már a moziban hallhattam egy pesti fiataltól: „De hát mi történt Köröstárkányban? Nincsenek ennek a papnak lázálmai?” Később ismerőseim ismételték meg ugyanezt a kérdést. A film gyanakvást és kételyt keltett az ippi pap két mondatával, amelyek így bizonytalan vádak a románok ellen, s nem a történelmi párhuzam megrázó példái. Mivel „igazolhatta volna” magát, kijelentését, panaszát a szilágyippi tiszteletes? Szüleinek, nagyszüleinek emlékezetében ott él az ijesztő emlék, s mind mélyebbre vonul, mivel a köröstárkányiak nem beszélhetik ki magukból. A bukaresti hatalom 78 éve szigorúan fiija, hogy beszéljenek arról a reggelről. Az áldozatok sírkövéről román csendőrök kapartatták le a halál dátumát, mert bárki ismeretlennek feltűnt volna, hogy ebben a nem túl népes községben miért haltak meg nyolcvanegyen egyetlen napon — 1919. április 19-én! Azon a tavaszon harcok színhelye volt a Fekete Körös völgye: a Székely Hadosztály próbálta védelmezni itt is Erdélyt az előnyomuló román királyi sereg-Szerte a világon mindenütt, ahol kisebb-nagyobb közösségekben magyarok élnek, megemlékeztek az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulójáról. Ez a honi hírközlés szűkszavú utalásaiból, elejtett félmondataiból is kiderült. Jóval több híradást kaptunk a hazai szociálliberális hatalom itthoni ünnepségeiről. A forradalom vérbefojtóinak segédei és azok politikusokká vedlett gyerekei, a börtönben árulóvá lett álhősök koszorúztak és szónokoltak. Igyekeztek egybemosni a barrikád két oldalának—a nemzeti függetlenségért küzdőknek és a proletár nemzetköziség elkötelezett elvtársainak és azok védőinek—veszteségeit, így például a budapesti Corvin-köz legendás hőseire és az ellenük harcoló bolsevistákra a kisebbik kormánypárt, a Szabaddemokraták (azóta leköszönt — A szerk.) elnöke — Pető Iván de genere AVO—emlékezett, és a kölcsönös megbocsátást emlegette. Fokozott érdeklődés mutatkozott a hivatalos Magyarország külföldön tartott 56-os megemlékezései iránt. Sokan bizonyos várakozással tekintettek eléjük: hogyan ünnepel a régi-új kommunista-szocialista rezsim, a Kádár-féle forradalmi munkás-paraszt kormány eszmei jogutódja. Központi utasításra a külképviseletek igyekeztek helytállni: az október 23-ai nemzeti ünnepi fogadást mindegyikük az évfordulónak szentelte. Közülük kiemelkedett a prágai nagykövetségé, amelyen megjelent Vaclav Havel cseh köztársasági elnök is. Az oslói egyetem díszünnepségét a norvég király, a pozsonyi ünnepi koncertet Michál Kovac köztársasági elnök tisztelte meg jelenlétével. Az ünnepségek szervezésében és lebonyolításában a külképviseletek szorosan együttműködtek az adott országban gél szemben. A hősi ellenállás hiába volt, Köröstárkány román kézre került. Ez azonban nem vetett véget a falu romlásának, hanem éppen ezzel kezdődött el a magyar dráma. Feljegyezték — Koréh Endre tábori lelkész volt az egyik hiteles krónikása a történteknek —, hogy a béke első napján a kristyori községi jegyző, bizonyos Sacota vezetésével a szomszédos falvak román férfinépe lepte el Köröstárkányt. Ez a falu magyar sziget a román tengerben, csak a szomszédos Nyégerfalván élnek még nemzettestvéreink. Sacota jegyző géppuskákat rejtett el a községháza előtti téren a telkek kerítése mögött. Majd közhírré tette, hogy minden tárkányi férfi jelenjen meg a községházánál. A fegyelemhez szokott tárkányiák összesereglettek. És ekkor megszólaltak a román géppuskák. Iszonyú mészárlást végeztek, amit a fejszés román legények folytattak: sorra járták a házakat, kikergették, leöldösték a rejtekezőket. Újabb hirdetés: mindenki köteles eltemetni a halottad. Az emberek, akik élve maradtak, féfiak, asszonyok megint az utcára merészkedtek. Újra megszólaltak a géppuskák. Tárkányból 81, a szomszédos Nyégerfalváról 17 magyar holtan maradt a porban. Mivel Nyégerfalváról is átparancsolták az embereket, hogy segítsenek eltemetni az áldozatokat. Hivatkozhat az ippi pap az Erdélyi Magyarság című folyóirat 1991. májusi számára. Ebben jelent meg először a mártírok teljes névsora. Volt köztük egy vak, 80 esztendős öregember, Bállá Ferenc, másik 80 éves, P. Antal László, Szatmári Erzsiké 24 éves, Halász Péter 16 éves, Erdei Ferenc 55 éves, felesége 53, fiuk, Ferenc 20 éves. Gyulai István 42 éves községi bíró családjából hetet temettek egyszerre: a bírót, két fiát, két vejét és két unokáját... Ez történt azon a szombati napon Köröstárkányban. Mennyivel voltak bűnösebbek az ippi románoknál? És ezek náluk? Csak az emlékezetüket különböztetik meg, hatalmi szóval. Mert ha együtt emlegetnék mindazokat, akik az utóbbi két évszázadban a gyűlölet, a bosszú áldozatai voltak, akkor az ippi román tanár nem harsoghatná szét a világba — magyar filmen! —, hogy a románok soha nem öltek meg senkit, de a magyarok, azok igen, ez a legmegátalkodottabb, legbűnösebb minden nép között... Erdélyben nem lehet hiteles filmet készíteni ezekről a drámákról úgy, hogy ne Reményik üzenetét szól altassák meg a rendezők, akár magyarok, akár románok: „ Kiáltsuk: te vagy a hibás?/Vagy az a kérdés, hogy ki kezdte?” Bardócz Gergely lévő magyar kulturális intézetekkel. Ezek élén - nagyon kevés kivétellel - a hazai kormánykoalíció pártjainak frontemberei állanak, akiket elsősorban a fogadó ország baloldali, liberális és filoszemita köreihez való erős vonzódás jellemez. Programjaik főleg az ő érdeklődésüket, igényeiket és ízlésvilágukat szolgálják. Rendezvényeiken rendszeresen itthoni elvbarátaikat szerepeltetik, legyenek azok írók, művészek, tudósok vagy csupán az úgynevezett tolerancia hangadói. így erősödnek a nemzetközi szociálliberális kapcsolatok, amelyeknek egyes magyar kulturális intézetek is a közvetítő láncszemei. Mindezek után érthető, hogy a berlini Magyar Ház évfordulós rendezvényének fő előadását Heller Agnes neve fémjelezte. Lukács György, egykori 19-es kommunista népbiztos és filozófus tanítványa már régóta szónokol előadói pulpitusokon. A Rákosi-rendszerben ifjúkommunistaként a dialektikus és történelmi materializmus igéit, a Szovjetunió nagy októberi szocialista forradalmát dicsőítette egyetemi előadásain. Együtt lépett fel vele Berlinben a másik kommunista, Eörsi István, akit még a szélsőbalos, egykori NDK-tudósítókat tömörítő szervezetbe is „kiközvetítettek”. Ez a Társadalomelemző és Művelődési Egyesület nevű szervezet 56 magyar A svéd fővárosban székelő Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei nevet viselő sorozatának 6. kötete egy humor-antológia, ezzel a címmel: Győzni humorral. Szerkesztői—Dávid Gyula (Kolozsvár) és Veress Zoltán (Stockholm) — erdélyi magyar írók humoros írásaiból válogattak, arra törekedve, hogy a legjellegzetesebb változatokból nyújtsanak ízelítőt a vidámság minden rendű és rangú kedvelőinek. Ennek az elgondolásnak a jegyében Tamási Árontól, Moher Károlytól, Tomcsa Sándortól a mai legfiatalabb tollforgatókig sikerült itt szemléltetni az erdélyi magyar próza kedélyvilágának színárnyalatait. (Szinte hiánytalanul.) Mindinkább elkomorodó hétköznapj ainkban nyomatékosan figyelemre érdemes lenne az ilyenfajta könyves kezdeményezés akkor is, ha nem a messzi északon, hanem idehaza akad fölkarolója. Veress Zoltánék azonban már 1991-ben útjára indították ezt a vállalkozást, s azóta minden esztendőben jelentkeznek kiadványaikkal, melyek—most túlzás nélkül lehet így fogalmazni — eljutnak a világ különböző tájain élő magyar könyvbarátokhoz. Az Erdély kövei első darabj a a Vándor idők balladája című krónika volt; ezt követte 1992-ben Bajor Andortól az Ima az üldözőkért és a Kék álhalál címet viselő novella-válogatás, majd 1994-ben Gazda József és Tófalvi Zoltán munkája, a Kövek a siratófalhoz, 1995-ben pedig Sokszemközt címmel az emigráns és itthon élő erdélyi magyarok dialógusa. (Közelebbről napvilágot lát az Egy kisebbség kisebbségei című, 1997-es kötet is, melynek szerzői az Erdélyben élő, magyar anyanyelvű, de más identitást is őrző népcsoportokat mutatják be.) Már pusztán a címek is érzékeltetik, hogy a szóban forgó sorozat szerkesztői kiadványaikkal valóban az olvasók legszélesebb táborához kívánnak szólni — annak a nemes igyekezetnek a szellemében, melyről a fáradhatatlan szerző-szerkesztő Veress Zoltán így vall a Győzni humorral bevezető soraiban: „Tovább akartunk s akarunk építkezni. Elnyomhatatlan, kifoszthatatlan, megalázhatatlan, egymással törődő és egymást segítő polgárai akarunk lenni egy szellemi hazának, csöbröktől és vödröktől, határoktól és azok átlépési tilalmaitól vagy szabályaitól függetlenül, valahol a magasban. Minden könyvünk lépcső efelé...” Az Illyés-féle fennkölt haza-eszmény vonzásában jelennek meg magyar könyvek 1991 óta a Stockholm-Kolozsvár közös hullámhosszán működő szellemi műhely gazdáinak jóvoltából — sokfelé szétszakított magyarok lélekmelegítő örömére. Ritka tünemény ez manapság, ebben a jórészt anyagi érdekek, élvezeti forradalmát még ma is ellenforadalomként utasítja el. Berlin mögött nem maradt el a Római Magyar Akdémia sem. „A vég kezdete? 1956 és a baloldal” címmel rendeztek kerekasztal-beszélgetést, ahol a magyar 56-ot és az olasz, illetve a nemzetközi baloldal válságát elemezték. A meghívott olasz és lengyel balosok mellett Fejtő Ferenc, Kende Péter, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Vitányi Iván és Eörsi István képviselték a „magyarokat”. A felsorolt igazi és szalonkommunisták többsége feltűnt a párizsi Magyar Intézet évfordulós tanácskozásán is. Kende Péter még a moszkvai Magyar Intézet Nagy Imre-évfordulójának is fő előadója volt. Moszkva májustól decemberig rendezett 56-os megemlékezéseket, ezekre olyan „kiemelkedő” személyeket hívott meg, mint Budapest szabaddemokrata főpolgármesterét és a Beszélő című folyóirat hasonló pártállású főszerkesztőjét. Bukarest is felzárkózott a liberális román és magyar történészek felvonultatásával, részben egy konferencián, részben a Dosarele Istoriei című történelmi szakfolyóirat lapjain. Folytathatnánk a sort, de nem érdemes. Tudjuk, az előadók, szónokok, emlékezők egy része tíz évvel ezelőtt még ötvenhatot a fasiszta csőcselék és a köztörvényes bűnözők Nyugatról szított ellenforradalmának neelőnyök és egyéb múlandóságok körül forgolódó jelenkori világban, amikor sűrűn hallani riasztó híreket a könyvkultúra elleni leleményes merényletekről s vészterhesjóslatokat a Gutenberg-galaxis közelgő haláláról... Tágabb értelemben minden jó írás, minden élő stílus „humoros” — mondja egy helyütt Kosztolányi. Mert „humortalannak lenni annyi, mint emberietlennek lenni”. Ebben az összefüggésben is továbbgondolásra késztető Veress Zoltánnak az a megállapítása, miszerint „a nevetés a maga összes változatával jellegzetesen kisebbségi műfaj: az elnyomottak, féken tartottak, megalázónak, kifosztottak s ezer más módon hátrányos helyzetűek bosszúállása az elnyomókon, féken tartókon, megalázókon, kifosztókon”. Semmiképp sem véletlen hát, hogy az erdélyi magyar humor-irodalom virágkorát élte az elmúlt évtizedekben. Mármár nehéz lett volna észre nem venni, tollhegyre nem tűzni a kommunista-nacionalista diktatúra égbekiáltó abszurditásait —még akkor is, ha az ilyenfajta humorizálás szigorú tiltások falába ütközött, s nem kevés veszéllyel járt. Akadtak bátor elhivatottak, akik ebben a szellemgyilkos közegben is tudtak, mertek maradandó életművet építeni humor-kockákból, a hatalom tilalmi korlátainak rései mentén. Itt most elsőként Bajor Andor nevét kell megemlíteni: az ő európai színvonalú, filozófiai töltetű humor-teljesítménye jelenti a csúcsot (jelen antológiában is!), ahonnan a legnagyobb elődök felé lehet visszapillantani. Nem volt és nincs az erdélyi magyar irodalomban Bajornál szenvedélyesebb, szellemesebb, elszántabb leleplezője az antihumánumnak, a zsarnoki önkénynek, a mindenfajta hazugságnak és képmutatásnak. Voltak és vannak azonban kitűnő fegyvertársai a humor porondján, akik ebből a gyűjteményből sem hiányoznak: Páskándi Géza, Fodor Sándor, Bálint Tibor, Sinkó Zoltán, Mózes Attila, Bogdán László... (Úgy érzem, helyet kaphattak volna itt még mások is, például Zágoni Attila, aztán a napjainkban is aktívan humorizáló Bölöni Domokos, és ha kissé tágítjuk a kört, Sütő András, Panek Zoltán, Huszár Sándor meg mások. A régebbiek, Molterék kortársai közül pedig Karácsony Benő hiányzik leginkább.) Nem kétséges: mai irodalmunkban mintha elapadtak volna a kritikai élű, igazán tartalmas erdélyi magyar humor erezetei. De egy ilyen antológia talán ösztönzést nyújthat a létező és lappangó humoristáknak, akik mesterségüket illetően nem ismernek tréfát, hogy tollúkat mindennap kellőképp kihegyezzék... Nagy Pál vezte. Ma pedig elégedetten összegzi a rendezvényeket, mondván, „sikerült a forradalmat a mai magyar demokrácia szerves előzményeként ábrázolni”. Ekkora arcátlanság hallatán vagy olvastán ökölbe szorul a kéz. Kérdés, meddig lehet még tűrni a forradalom kisajátítását, félremagyarázását, elhomályosítását, és demokráciának nevezni egy nemzetidegen, törpe kisebbség erőszakos uralmát?! Ők megoldották a határok átjárhatóságát, légtelenítését, csáprágóikkal fojtogatják és mérgezik a legtöbb külföldi magyar kulturális intézet munkáját is. Ezen intézetek igazgatóitól idegen a magyarságtudat, mint például a bécsi Collegium Hungaricum vezetőjétől is, aki John Lennon-emlékműsorral aratott sikert kebelbeli elvtársai között. Azon se csodálkozhatunk, hogy a párizsi igazgató első ténykedései közé tartozott a koronás magyar címer eltávolítása hivatali helyiségéből. Ő feltehetően a másságot tiszteli, s ennek jegyében homoszekszuális férfiakat ábrázoló kiállítással riogatja az intézet látogatóit. Ami pedig a bukaresti magyar intézetet illeti, azt évek óta Budapesti Román Intézetnek nevezi az erdélyi és bukaresti magyarság. Mindez összefügg a jelenlegi magyar kultúrpolitika, s az általa különböző posztokra kinevezett elvtársak mentalitásával. Ez a felszínesen tanult, pénzéhes, hatalomvágyó, követelődző, nemzetidegen kisebbség uralja a hazai szellemi életet és viszi ki a liberális szellemi hordalékot külföldre. Az utóbbi esetben—szándékosan— csupán egyről feledkezik el: a ház, ahol a multikultúrát, toleranciát, másságot hirdeti, viselne a nevében egy szót is: magyar. Székelyi Gizella Ötvenhat Megemlékezések a „másság” jegyében
