Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-11-26 / 48. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1893. 48-ik számához. De az már csakugyan „felületesség", amidőn az „illetékes" czikk-író azt mondja, hogy; „kifejeztük, hogy mi nem látjuk oly sötétnek az ördögöt, aminőnek festik, de amiuőnek, hogy a közigazgatási bizottság sem látta, az kitüuik onnan, hogy a mulasztások és szabálytalanságok helyrehozásának elrendelésén kivül más intézkedést nem tett." Hát először is ezt az intézkedést nem a közigazgatási bizottság tette, hauem az alispán; a közigazgatási bizottság pedig egyebet tett, t. i. elrendelte az árvák vagyonának az egyénenkénti fölszámolását. S megjegyzendő még az is, hogy a konstatált mulasztások és szabálytalanságok rendbehozására nem: „több mint egy évi határidő" tüzetett ki, hanem csak másfél hónapnyi, amennyiben ez a határnap 1894. január 1-seje. Az a „több mint egy évi határidő" az árva-vagyon egyénenkénti fölszámolására szabatott ki. De még notóriusabban kitűnik a czikk írójának felületessége (nem akarjuk mondani, hogy — a „Nyírvidék"-kel szemben — maliciája) a következő sorokból: „Ilát nem nyomban fegyelmi vizsgálat és eljárás alá kellene venni az olyau vármegyét és közigazgatási bizottságot, melyről saját hivatalos lapja azt hirdeti, hogy szabadon a városi hatóságokra bizza a szerinte olyan természetű kezelési szabálytalanság helyrehozatalát, miről nem tudni ha nem okozta-e az árvák vagyonának csorbulását, sőt elvesztését!" A czikk-író itt tudniillik abba a tévedésbe esett, hogy a közigazgatási bizottság határozatát elnézte a lap megjegyzésének. Dokumentálja ezt a felületességből eredt tévedést az emiitett határozatnak erre vonatkozó része, mely így szól: „Amennyiben továbbá a tapasztalt hiányos kezelés folytán meg nem állapitható, hogy az egyes kiskorúiknak az árvap'mztárral szemben minő követelésük van s minthogy az észlelt szabálytalanságok miatt aggályok merülhetnek föl az árvák pénzeinek rendes kezelése tekintetében, ennélfogva szükségesnek látja a bizottság, hogy a Nyíregyháza városi árvaszék felügyelete alatt álló árvák vagyona szabatosan feltüntettessék." Ezt nem a vármegye „saját hivatalos lapja hirdeti", hanem rendelé a közigazgatási bizottság. Hogy pedig ezért a „vármegyét", meg a közigazgatási bizottságot „fegyelmi vizsgálat és eljárás alá kellene venni", azt minden illetékessége daczára sem hiszszük el a czikk írójának. Még csak két megjegyzést teszünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy a „Nyíregyházi Hírlap" a megyei főügyész fentebb közölt nyilatkozatára azt mondja, hogy midőn „pesszimizmus"-sal vádolta a főügyészt, egyáltalában nem vonta kétségbe „objektivitását." Nos hát ez lehetetlen. A ki peszszimista, az nem lehet objektív, mert a pesszimizmus épen az objektivitás ellenkezőjének, t. i. a subjektiv felfogásnak bizonyos irányban való túlnövése. Mi is azzal végezzük, a mivel a „Nyíregyházi Hírlap": Mamája szólt most: :— Ma délutánra meghívnak bennünket. Téged is. Természetesen elfogadom a te nevedben is. — Részemről köszönöm. — Frigyes!? — Igen köszönöm. Rá sem nézhetek. Beteg vagyok, . . . halálos beteg ! — S az ón barátságom velük ? Hát én nem jövök előtted tekintetbe? Éa értem sem teszed még? Frigyes tusakodott, hiszen jó gyermek is volt. Aztán meg elvégre férfi is volt! A férfiúhoz meg az illik, hogy a veszedelemmel bátran, félelem nélkül szembe szálljon! — Nem bánom, elmegyek. De mondhatom, hogy elhatározásom szilárd s ó soha, de soha sem lesz feleségem ! Délután csakugyan átmentek miudketten. A régi tölgyfa soron át mentek, miut máskor s elég jó hangulatban. — Ah! jó napot kedves doktor ur! ' — Jó napot kisasszony, — válaszolt Frigyes hidegen, s azokat a kők szemeket s piros ajkakat sohasem látta kiállhatatlanabbaknak, mint épen most . . . azután hátat is fordított neki. A leány kék szemei azonban szikrákat szórtak, majd ó is másfelé fordult, de kezeit szemei elé tartva, dévajkodva mosolygott. S ugyan miért mosolygott? Valljuk meg őszintén: Mária mama mindent tudtára adott. Mit is titkolhatott volna el régi barátnője és ennek lánya elól? Panaszkodott bará'nője előtt s Mariska természetesen végig hallgatta, . . . azért mosolygott olyan dévaj módra. Óh! azok a tudósok! Dédelgetni kell őket. — Bizonyos embereket pedig egyenesen kényszeríteni kell saját szerencséjükre. Jaj neked most Frigyes! Mág mire nem kényszerítenek azok a nők?! Labdázni, tekézni kénytelen menni. Életedet a tudománynak óhajtod szentelni? Majd máskor. Most forogj ott a többiek között, dobáld a labdát másoknak s kapd, ha mások dob„Az a bizonyos illetékes hely "pedig, melynek a főügyész úr általunk egyet mást üzen, ma ismét megszólalt lapunk vezérczikkében, s pedig előbb, mintsem a főügyész úr levelét olvasta volna. Ili elolvassa azonbau e levelet, bizonyára tűnődni fog a fűügyész úr azon szavain, hogy: „igaz, hogy a mulasztás több egygyel mint a jegyzőkönyvben el van sorolva, s ezt az egyet én követtem el, a midőn csak is egy irányban tettem indítványt." ^Ha az az „illetékes hely" helyesen érti meg a főügyész úrnak állítólagos „mulasztását", ha tudja, hogy mi az, amit a főügyész úr elhallgatott, akkor bizonyára ő is be fogja ismerni, hogy nagyon tévedett akkor, mikor a „Nyírvidékiét megleczkéztetni próbálkozott. Még egyet! Ne feljen laptársunk attól, hogy mindezek után padig ismét marad minden a régiben. Bííunk azokban, kik a vármegyei kormányzat élén állnak, bízunk Nyíregyháza város m

;ndenki által tisztelt polgármesterében és a város képviseletében, hogy a társadalmi és önkormányzati teendők legszebbikét, az árvák ügyét fölkarolva, saját autonom hatáskörükben a fölmerült hiányok pótlása tárgyában sürgősen intézkedni fognak; s ha ez így lesz — miként hiszszük — az eredménynek jobban fogunk örvendeni, mint ha ézt megtorló intézkedések vagy autonom hatáskörünkön kivül álló tényezők beavatkozása előzték volua meg. Jókai Mór. A franczia esprit-nek köszönhetjük ezt a szellemes ariomát: „Mondd meg, hogy mit eszel, és én megmondom, hogy ki vagy." Ennek a szellemes mondásnak analogiája-képpen mi is azt Írhatjuk czikkünk fölé mottónak: „Mondd meg, hogy ünnepelsz, és én megmondom, hogy mennyit érsz." Ebben az országban talán meg sohasem kínálkozott olyan fényes alkalom bebizonyítani, hogy a nemzet miképpen ünnepelheti nagyságát, miképpen örvendhet azon, hogy az ország géniusza egyik fenkölt gyermekében számára is mennyi dicsőséget szerzett, mint most, a mikor arról van szó, hogy mindannyiunk fényességét, irodalmunk egyik legkimagaslóbb alakját: Jó/cai Mórt jubiláljuk. Első alkalom ez arra, hogy a nemzet bebizonyítsa, egy élő költőjével szemben, az elismerés és hódolat lelkében gyökeredző tudatát, és ez egyszer ne akkor nyújtsa a babért, a mikor az, a kinek fejére akarja tűzni, már nem sütkérezhet a nemzeti elismerés meleg, éltető fényében, hanem a mikor még maga is a régi törhetetlen erőben, az ifjúság minden varázsával ép úgy, mint ötven évvel ezelőtt újból és újból leróhatja köszönetét a háláért. Az a lángész, a kit ünnepelünk, a kinek hálánkat lerójuk, a kinek hódolatunkat bemutatjuk, a kinek hoszszu életet könyörgünk az Istentől: Jókai Mór még közöttünk él, még részese a mi örömeinknek, és nekünk megadatott, hogy mint hálás kortársai elébe álljunk, a mikor szakadatlan irói munkálkodásának ötven éves jubileumát megünnepli, mondván: „Nagy kincscsel ajándékoztál meg bennünket, és mi nem vagyunk érte háládatlanok." Egy egész könyvtárt irtál a számunkra, nevedet tiszteli és nagyrabecsüli az egész világ és az a glória, a mely homlokodon ékeskedik, mi reánk is juttat néhány sugarat, és a te diadalod, a mi diadalmunkat jelenti. Nos hát mutassuk meg, hogy a mikor egy igazán nagy költőnek jubileumát históriai nevezetességű ünneppé akarjuk tenni, akkor nem elégszünk meg azzal a külső fénnyel, azzal a tartalmatlan lelkesedéssel, a mely eddigi jubileumainkat és eddigi ünnepeinket karakterizálja. Mutassuk meg, hogy ez egyszer immár örömünket, elismeják feléd. Ügyesnek kell lennie, különben nevetségessé válik. Azokról a piros ajkakról ugy is folyton hangzik az a kiállhatatlan kaczaj. ... Ciak legalább füleit ne sértené kaczagása! Szegény, szánalomra méltó ember! — Ugyan mit szólnak hozzá hölgyeim és uraim, ha azt tanácsolom, hogy j Úszunk abroncsjátékot? . . . kiált föl egyszerre Mariska kisasszony. A parkban pompás tér volt, mintha egyenesen arra a játékra készítette volna a természet s az indítványt általános tetszéssel fogadták. Csakhogy hol vannak az abroncsok? ... A sziu alatt, odáig tiz perce, ha a kerti ütőn megyünk, alig félenyi a tavon át. A csolnak ott van a part szélén. Tehát a tavon megyünk s Miriska maga akarja az abroncsokat elhozni. De nem egyedül?! . . . veték ellene a férfiak. — Nem, — mondá mosolyogva a lány, egyikük majd kísérőm lesz! Helyes! igen helyes! de ki lesz a szerencsés? ... Frigyes úr lesz szives elkísérni! . . . hangzott a válasz. Frigyes csak újy szikrázott a haragtól. De ez nem segített rajta. Eszébe jutnak Seneca, Arrián, Márk Aurél fönséges alakjai, kiket a sors csapásai szintén sújtottak. Ketten ültek a csoluakban. A kormányt természetesen ő kezelte. A tó mentén haladva bozótos helyre akadtak s . . . elvoltak rejtve a nézők szemei elől. — A tó közepén padig valami feltűnő fehérség tűnik föl. Vízi rózsa úszik ott. — Vízi rózsa! Nézze csak doktor úr, valódi vízi rózsa van ott! ... s a lány arcza csak újy sugárzott az örömtől. — No igen, egy vizi rózsa úszik ott, — azért ugyan nincs mit olyan nagyon örülni! . . . — Szenvedélyesen szeretem a vizi rózsát ! . . Nemde különös szenvedelem ? — Persze hogy az, — van e valami, a mi különös ne volna a kisasssoayon ? . . . — Legyen most az egyszer udvarias s tépje le azt a rózsát nekem ! résünket, tiszteletünket és hálánkat cselekedetekkel is kifejezzük, és nem csak szavakkal. Itt az alkalom és Magyarország, a melyet a külföld még mindig szeret a kelethez számítani, szakithat régi tradiczióival, és örömének az erkölcsi alapot meg tudja adni. Arról van szó, hogy mi Jókai Mórnak jubileuma napján a nemet honoráriumaképpen százezer forintot nyujtunk át. Goldoljuk csak meg, hogy mi ez az összeg és mi volna ennek százszorosa is ahhoz az ajándékhoz képest, a mit mi kaptunk Jókai Mórtól? Megfizetheti-e egy nemzet nagy férfiának csak megközelithetőleg is azt a kincset, a melylyel ő lett gazdagabb. Azok a boldog órák, a melyek bearanyozták ifjúságunkat, a mikor Jókai Mór egy-egy könyvének olvasásába mélyedtünk el, az a sok szellemi kincs, a melyet az 6 költészetének forrásából vittünk magunkkal az életbe, és mindazok az édes reminiszczencziák, a melyek lelkünkben a Jókai névvel vannak összeforrva, megválthatók-e aranynyal, megjutalmazhatók-e pénzzel, meghálálhatok-e szóval ? Tiszteletre méltó önzés az, hogy Jókai Mórt, a ki öt évtizeden keresztül nekünk dolgozott és a mi gyönyörűségünkre fáradozva őszült meg, még évek hosszú során át a mienknek akarjuk tudni. Gondtalan aggkórt óhajtunk szerezni annak, a kinek poézise még mindig kiapathatatlan, sielleme még mindig alkot, hogy menten anyagi gondoktól, az élet lehangoló prózájától, ezentúl is megnyilatkozzék számunkra az ő géniusza. Százezer jforintot adunk mi neki és mi meg kapjuk érte az ő összes müveit: egész könyvtárát az ő páratlan szépségű és minden időkre szóló munkáinak. Az a nemzeti díszkiadás, a melyet a jubileum alkalmával sajtó alá rendeznek, fogja az irodalomtörténetben megörökíteni a nemzet örömnapját, és úgyszólván módjában van mindenkinek megváltani a miga helyét a jubileumban való részvételre a kiadás egy-egy példányával. Módjában van mindenkinek hozzájárulni a jubiláris munka létrejöttéhez és a tiszteletdíjhoz, melyet mint a nemzet honoráriumát nyújtanak majd át a koszorús költőnek. Szomorú volna már az is, hogy ha kételkednénk e vállalkozás keresztülvitelében, szomorú és lesújtó volna már az a tudat is, hogy nem találkoznék Magyarországon ezer ember, a ki e díszkiadás megrendelésével konkrété hozzájárul az ünnep sikeréhez. Megsérti az ennek a nemzetnek lelkesedő képességét és erkölcsi értékét, a ki csak feltételezi is, hogy ilyen alkalomkor a társadalom nem lesz áldozatkész és vájjon találkozik-e olyan küldöttség, a mely majdan pirulás nélkül járulhatna az ünnepelt költő színe elé, ha a részvétel most is csak szép szavakban, hangzatos frázisokban nyilatkoznék meg? Azért tehát újra és újra felhívjuk közönségünk figyelmét a nemzeti ügyre, és felszántjuk városunkat és társadalmunk vagyonosabb osztályát a mozgalom legerélyesebb felkarolására, mert a mulasztás és a közöny szégyent hoz minden magyar ember fejére, de különösen sújtja azokat, a kik hazafias lelkesedésüket minden alkalomkor gyönyörűen kiczirkalmazott tósztokban hangoztatják, de a mikor cselekedetre kerül a sor, nirtcsenek az elsők között, és arányában képességükhöz, vagyoni viszonyaikhoz nem sietnek beszédeikben ígéretképpen laanyzó áldozatkészségüket a kellő formában beváltani. Ne elégedjék meg egy város sem azzal, hogy jubiláris küldöttséget alakit s a díszkiadás egy példányit megrendeli, hanem vegye fontolóra, hogy azok a kőltséjek, a melyekbe esetleg az ünnepi,deputáció, hangverseny, illumtnáció kerül, sokkal nemesebb czélokra fordithathatók s e jubileum, a mely komoly, jelentős alkalmat nyújt a varosoknak arra, hogy a kiadásból minél több példányt megrendelve iskoláikat, intézeteiket és kulturális czélokat szolgáló testületeket olyan munkával ajándékozzák meg, amely páratlan a mi irodalmunkban s talán egyedül áll a világ literaturájában is. Kettős czólt érünk el ilyen módon: jubiláljuk a költőt és szolgáljuk a kulturát. íme példával járnak elől az ország nagyjai, a politikai élet kiválóságai, és tudjátók ki volt az első magyar nő, a ki minden felszólítás nélkül jött és megrendelte a jubiláris munkát: koronás védnöknője országunknak Még csak ez hiányzott! ... ki nem mondhatta, hogy nem teszi meg. . . . Újra eszébe jutott Seneea, Arrián s Máék Aurél alakja, azután kihajolt. Cakhogy a csolnak mély volt. Föl kellett állnia s igazán életveszedelemmel járó helyzetbe jutott... óh ei a teremtési .... A tudományok embere égés* teste houz4ban kihajolt, hogy a rózsát elérje i nem látta többé a kék szemeket, a dévaj ságot, s nem azt se, hogy a lány lassan felvette az evezőt egyet lökve a csolnakon: kifordul s a doktor nagyot ki&lt . . . A csolnak kifordult: Frigyei úr a tóba esett. Úszni természetesen nem tudott, ugyan, hogy is férne össze az úszás az ő tudományával?! . . . . Da ime, mikor a vizben alább-alább kezdene izállni, erői kéz ragadja nyakon, húzva magival, mig végre partra ér vele s ki van mentve a viiből. De elétte ugyan ki áll, ép úgy átázva, mint ő ? . . • Mariska kisasszony. — Mariska! . . . szólt nagysokára a doktor ur közben elsimítva arczárói az odatapadt hajszálakat. — Mariska! . . . ólé temet menté meg! — Körém! szóra Bem érdemes. — Egészen lekötelezett! — Semmi félreértés doktor ur! Ez csupán felebaráti kötelesség volt, — kivált ha tud is az ember úszni... Malleileg legyen mondva: mit tart ön a lányok úszását illetőleg? Frigyes ur azonban ezúttal Leukipoinak azt a komoly alakját utánozta, ki ilyenkor ostobának tetette magát s mélyen hallgatott. Csak este, mikor mindketten nzAraz öltönyt váltottak s mint utolsó búcsúzó adott válaizt a lánynak, mégpedig a két öreg asizony nagy örömére e izsvakkal — Mariskám! ma megmentette életemet. így a maga tulajdona vagyok. — Elfogad e ? Mariska most ii mosolygott, gyöngéden pillantott rá s susogva mondá: Ha ugy tetszik! . . . Kérdheti-e? . . .