Nógrád Megyei Hírlap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22-23 / 196. szám
6. oldal Mozaik 1998. augusztus 22., szombat Föld alatt, föld felett Vájár a várfalon Tóth Imre a bányász-szerencséről és félelmekről Jelentés a hegyről CsilIaghuUás évadja A bányánál kezdett dolgozni 1949-ben. Akkor szervezték a vájártanuló iskolát, ő az első fecskék egyike volt Dolgozott Szorospatakon, Ménkesen. Vájár csapatvezető és huszonöt éven át bányamentő volt. Amikor 1988-ban nyugállományba került, csaknem 39 munkával eltöltött év állt mögötte. Űrhajós a mélyben- Miért a bányát választotta? Hiszen akkor volt munkalehetőség bőven.- Apám bányász volt, de korán meghalt. Kilencen voltunk testvérek és két bátyám is a bányába járt. Vittek magukkal engem is. Szuhán éltünk, és gyalog mentünk Szorospatakra. S hogy megrövidítsük az utat, a szellőzőnél - mi sakticskának hívtuk - mentünk le a föld alá. Később kaptunk egy ponyvás teherautót, az vitt, hozott bennünket, majd pedig a kisvasút. Nagy és nehéz bánya volt a szo- rosi. Három kerületben is dolgoztunk. Társunk a lapát, a ké- zifűró, meg a csille volt. Később Ménkesen sem volt köny- nyebb, veszélytelenebb a dolgunk, de sok minden változott. A legfontosabb az volt, hogy gépesítették a frontfejtéseket. Ahol elfogyott a bányászható szén, leszereltük a berendezést. Egyszer eljött hozzánk Mén- kesre Farkas Bertalan űrhajósunk is. Jó csapatunk volt együtt, s úgy esett, hogy nevet választunk magunknak. Hiába figyelmeztettek bennünket a bánya vezetői, hogy élő személyről nem lehet elnevezni brigádot. Mi kitartottunk a tervünk mellett, mert úgy gondoltuk, Farkas Bertalan nagy tettet vitt végbe azzal, hogy a világűrben járt. A keresztelőre elhívtuk a keresztapát is. Levittük őt a frontra, ahol a termelés folyt. Érdeklődéssel figyelte a munkát, hallgatta az embereket és válaszolt kifogyhatatlan kérdéseinkre. Valaki azt kérdezte tőle: hol érezte magát nagyobb biztonságban, itt a föld alatt, vagy annak idején a föld felett? Derűsen mosolygott, majd azt mondta: minden munkának megvan a maga szépsége, de a veszélye is. Aki ezzel számol, az úrrá lehet félelmein. Mert a félelem lehet olyan erős, hogy megbénítja, cselekvőképtelenné teszi az embert. S ez jelenti az igazi veszélyt. Baleset nélkül- Soha nem félt lenn a mélyben, elzárva a külvilágtól?-Dehogyis nem. Mindnyájan szorongtunk, hogy feljövünk-e a műszak végén? Csak hát a bánya közel volt. Igaz, nehéz körülmények között dolgoztunk, de jól megfizették a munkát. Emlékszem, amikor hazavittem az első vájárfizetést, édesanyám el sem hitte, hogy azt mind én kerestem. Később, amikor megnősültem, megszületett a lányom, meg a fiam, azért hajtottam, hogy rendesen felneveljük őket. A feleségem az erdészetnél dolgozott, de azt mondtam neki, többet ér, ha otthon marad, ellátja a családot. Szinte megállás nélkül tettem a dolgom, háromszor építkeztem. Amikor a fiam megnősült, már kész házba hozta a feleségét. A számát se tudom, hányszor pihentünk Hajdúszoboszlón, Bükkszéken, Hévízen a bányászüdülőben. Ma már mindez megfizethetetlen, pedig tisztességes pénzzel engedtek el nyugdíjba. Azt hiszem, nemcsak az életben, lenn a bányában is szerencsém volt. Soha nem szenvedtem balesetet. Ha csak nem számítom annak, hogy az ujjam a lánc közé szorult és eltörött. Egyetlen napig sem voltam betegállományban. Bányamentőként 28 bányához riasztottak. Tűznél, vízbetörésnél, omlásnál segítettem a rám bízott csapattal, de halálos balesetünk nem volt. Mert leírhatatlan az a döbbenet, az a fájdalom, ha társunkat, aki az életét bízta ránk, élettelenül kell felhoznunk. Rablók a bányában- Egy nap aztán arra ébredt, hogy nem vájár és nem is bányamentő többé. Igen, a bányákat bezárták. Akkor lettem nyugtalan, akkor kezdtem el szorongani, amikor kiderült, hogy bizony a bányának, a bányászatnak itt a szénmedencében sincs többé jövője. Mert én soha meg nem untam a bányamunkát. Ugyanazzal az intenzitással dolgoztam az utolsó napon is, mint amikor elkezdtem. A fejemben, a két karomban, a lábamban is benne volt már, hogy itt nem lehet lazítani. A szénfalnál, a mentésnél is emberélet bánhatja a figyelmetlenséget, a felelőtlenséget. Az utolsó időszakban keserves munkánk volt. Kiraboltuk a bányákat. A gépeket leszereltük, kiszállítottuk. A készet tönkretettük, hogy majd jön az olcsó olaj, meg a gáz, s ezek megoldják minden gondunkat. Jött is, de bizony drágán fizettünk érte, munkahelyekkel, munkanélküliséggel. A mi sorsunk az lett, hogy az idősebbeket - így engem is - nyugállományba küldték. Aki tudott elhelyezkedett más munkaterületen. Mert a bányászok soha nem riadtak meg semmiféle munkától. Magam is sokfelé dolgoztam bányamentős koromban is. Csináltuk Salgótarjánban a bányamúzeumot, az 1970-es évek közepén robbantottuk a 21-es műút nyomvonalát. Még az egri vár falán is dolgoztam, amikor vagy száz méter hosszan megszakadt. A boltívek megroppantak a nagy súly alatt és a fal a szűk kis utcasor felé dőlt. Balesetveszélyessé vált, meg kellett bontani. Két év múlva visszavitt a kíváncsiság, hogy mire jutottak az építők. A fal már újra állt. Öt falu gondja-A nyugdíjas bányász mivel tölti napjait?- Megszoktam a munkát, most is van dolgom elég. Segítek a gyerekeknek, elfoglalom magam az unokákkal. S ha megélem az ezredfordulót, éppen ötven éve lesz, hogy tagja vagyok a bányász-szakszervezetnek. Voltam szakszervezeti bizalmi, s hogy véletlenül se unatkozzam, megválasztottak titkárnak. Öt település - Dorogháza, Nemti, Szuha, Mátramindszent és Mátraalmás - szakszervezeti tagjainak ügyesbajos dolgát intézem. Nap mint nap tapasztalom, hogy a kisnyugdíjasok bizony nehezen élnek. Nehezebb új tagokat is toborozni. Azért vagyunk százhetvenen. S akik itt vannak, azok hűségesek a bányász múlthoz meg a mozgalomhoz is. Többnyire akkor marad ránk a szakszervezeti könyvük, amikor gazdájuk eltávozott az életből. V. G. „Ámulni még .. . a csillagon, ha végtelen terek hajítják át a késő-nyári égen ” (Aprily Lajos) Kertünk bokrai a minap még hosszú árnyékot vetettek a teliholdtól fényes éjszakákon. Ma már csak rövid időre kel fel a Hold és akkor is csupán sápadtan pislákol. Körülötte a sötétkék égbolton így most ismét fényesen ragyognak a csillagok. Augusztus vége felé járva a tikkasztó nappalokat felfrissült, csendes esték követik, az esti hírek meghallgatása után érdemes még kiülni a teraszra. A lucfenyő csúcsa felett jól látszik a laikus által is felismerhető Nagy-Medve, azaz a Göncöl-szekér. Hátsó tengelyének, ha jól tudom, négyszeres meghosszabbításánál fénylik az északi sarkcsillag. Közvetlen felettünk az égbolt zenitjén, a kert hossztengelyére ferdén jól kirajzolódik a Tejút széles, szürkés-fehér sávja, aprócska fénypont megszámlálhatatlan sokasága. E picinyke fények, amelyek most itt látszanak, talán több száz, vagy ezer éve indultak el irdatlan hosszú útjukon. S kibocsátójuk esetleg sokszorosa a mi Napunknak? Vagy egy egész naprendszer fénye e parányi pont? Egyszer vajon felfoghatja-e majd az ember a tér és az idő végtelenségét? Milyen porszemek vagyunk egész bolygónkkal együtt is e hatalmas világmindenségben. És mégis: ez az aprócska ember már megismert jó néhány dolgot a világ titkaiból. Kitapasztalta például, hogy a hajózás közben hogyan igazodjon a csillagok állásához, mikor jelenik meg földközelben egy-egy üstökös, melyek a bolygók és melyek az álló csillagok. Sőt! Már maga is alkotott égi testeket. Éppen most is jól kivehetően sebesen halad a természetes csillagok között hasonmásuk, egy ember alkotta mesterséges hold. Amott pedig a villogó vörös és zöld szúrófények egy utasszállító repülőgép jelzései a felettünk húzódó légi folyosón. S most hirtelen felvillanó szikrák hasítanak át itt is, ott is a égbolton. Mire az ember odapillant, már el is tűntek a semmiben. Hulló csillagok. Azaz hogy nem is csillagok, hanem Földünk légkörébe hatoló és fel- izzva, hirtelen elégő meteoritok. Mi lenne, ha közülünk egy hatalmas, éppen nekünk ütközne? S így gőzzé foszolva mi lesz velünk? Földünk anyagát gyarapítják? A teraszról szemlélődve a megborzongtató kozmikus távlatok helyett inkább gyönyörködjünk, azon, hogy valaki milyen szépen kifeszítette Salgó felett az égbolt kupoláját és teleaggasztotta csillagokkal. Fancsik János Jó megfejtés, szerencsés nyertes Elmúlt heti rejtvényünk meg- tői vannak. Ezerforintos vásár- 159. sz. A mai rejtvény megfej- fejtése: Ez a majom azt állítja, lási utalványt nyert: Bodor Bog- tését augusztus 27-éig kell be- hogy a pöttyeim a bárányhimlő- lárka, Ságújfalu, Kossuth u. küldeni. Templomaink története 1797-es alapon - SOMOSKŐÚJFALU Az 1977-ben Salgótarjánhoz csatolt helység (So- mosswyfalw, Újfalu-újon- nan épült helységrész, a Somos(kő) előtag pedig az ottani vár tartozékaként jelöli) egykoron a Széchenyiek László tagja birtokolta, egy 1563-as összeírásban tíz portáját említik. Temploma a falu középtáján, dombtetőre épült, két évszázaddal ezelőtt. Igaz, Pázmány egy összeírásában már 1629-ben említi működő plébániáját, a templom - mai formáját azóta többször változtatva- 1796/97-ben épült meg. Ekkor még nem emelkedett torony a síkmennyezet fölött. Az épület bővítését 1809- ben kezdték el, ezek a munkálatok 1816-ra fejeződtek be. A szabadságharc évében kapott zsindelytetőt, tornya is 1848- ban készült el. Legutóbbi renoválása a 1980-as évek végén történt, ekkor kapott hittantermet és Somoskői Róbert asztalos- mester önzetlen munkájának eredményeként új faajtókat a templom. Kezdetben -míg filiaként Salgótarjánhoz tartozott - Szent Miklós volt a védőszentje, de 1935 után már Magyarok Nagyasszonyának ajánlva működött. A barokk templomban megtalálható a XIX. századból származó Szent Miklós-kép, valamint a főoltárt díszítő mai védőszent képe is. Plébániáján 1796-tól vezetik az anyakönyvet, maga a plébániaépület a templom alatti út mellé épült 1840-ben, kőből, felváltva az eddigi épületet. Az 1920-as években már 1780 római katolikusa volt az önállóan működő plébánia- templomnak. Brescsik János plébános a filiákkal (Somoskő, Medves, Eresztvény, Gedőcz) együtt 2349 katolikus hívővel foglalkozhatott. A hitoktató pedagógus Somoskőújfaluból 177, Somoskőből 91 nebulót oktatott. Szívesen végezte ezt a feladatot Végh Erzsébet tanárnő, hisz' később a salgótaijáni Május 1. úti (ma Kodály nevét viselő) iskola elismert pedagógusaként még taníthatott szinte az utolsó „kicsöngetésig”. A fenti adat lényegesen különbözik az 1850-es számoktól, hiszen akkor még csak 878 katolikusa volt Somos-Újfalunak. 1942^13-ban Mácsai Imre plébánosnak már 3804 katolikusa volt, igaz, a filiák száma is növekedett, Bükkrét, Sátoros, Macskalyuk, és Sebaj tartoztak az előbbiekhez. Hitoktató-pedagógusok (az összes idetartozó iskolások száma 600 körül mozgott) voltak ezekben az esztendőkben: Kovács János, Kozá- kovits Mária, Weiszenpa- cher Klára. 1950-ben már Hinel Pál volt Somoskőújfalu plébánosa, mintegy 3300 katolikus hívőjének lelki gondozója, utána Bizják László, majd 1968-tól 1990-ig dr. Lébényi Antal következett, aki filiaként ma is ellátja Somost és Salgóbányát. Bár ez utóbbi - idegenforgalmi szempontból mai napig is látogatott és fontos - helyen, a fák közt megbúvó, 1932 óta működő Szent István-kápol- nában egyre kisebb az igény istentiszteletekre. (Korábban a salgótaijáni ferencesek, majd az acélgyári Szent József-plé- bánia filiája volt évtizedekig.) D. F.
