Nógrád. 1974. szeptember (30. évfolyam. 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
Pósfai H. János; OTTHON M elegen sütött a nap, csalogatott, hívogatott kifelé a házból. Elindultam. A h izat megkerülve a kisközön v gtam neki a mezőnek. Langyos szél kószált a tarlók fölött, friss szántás meleg föld- s .agával birkózott a széL Le- s aladtam a völgybe, egy s .uszra értem a vízmosás be- j iratához, azután, mint ' akinek határozott célja van, megindultam a keskeny úton, fel a szőlődombok közé. A csa- p isra sefűsefa bokrok sűrű hajzata hajlott, éppen csak olyan széles volt az út, hogy egy szekér elfért rajta. Csodálkoztam is, amikor felfe- c aztem az autó nyomait Néhol egészen tiszta volt még ti nyom, pontosan le lehetett mérni a kerekek távolságát. Ezekből próbáltam kitalálni, milyen kocsi lehetett. Közben felértem az elágazáshoz. Innentől egy darabon , szélesedett az út. Jobb felől megláttam a kápolna romjait. Csupasz falak álltak a kék tájban, tetejét elvitték a viharos szelek, ajtaját, ki tudja, melyik pincegazda vette a hátára, hogy leballagjon vele a faluba. Ez a kis kápolna hajdan híres búcsújáró hely volt. Idejöttek a szomszéd falukból is, ha eljött Szent Márk napja. A legények csizmát húztak, fekete mellényben, hófehér gyolcsingben lépkedtek a mélyedés alján, délelőtt körbeállták a kápolnát, amíg odabent tartott a mise, utána aztán elkószáltak a hegyen a lányokkal. A lárma egész nap tartott, benépesedtek a pin- regarádok, danolásztak, kurjongattak mindenfelől, mesz- szire szállt a birkapaprikás illata. Hány éve is? Mindegy... A kápolnának már csak a romjai magasodnak. Minden olyan más, még a szél is, amely úgy tűnik, mintha ugyanolyan volna, mint régen. Nem mentem oda a kápolna romjaihoz, hirtelen lekanyarodtam balra. Errefelé egy kicsit lejtett a domb, jó volt, hogy elereszthettem magam. Már elhagytam a puttonyos Kovácsék pincéjét, túl voltam Németi Vendelék zsúpos présházán, amikor hallottam a da- nolászást. Ebben a pillanatban ismét felfedeztem a keréknyomokat is. Ott futottak előttem, mintha csalogatnának, mintha hívnának: erre, erre, gyere csak. A dal magas diófák mögül szállt. A domb szelíden hajlott alá, kék levelű szőlőbokrok sorain tört meg a délutáni nap, Egyszeriben visszalopakodtak a gyerekkori évek emlékei. Bódultán mentem a kerékcsapáson a dallamok után. Egy helyen sűrű zöld váltotta fel a sárgásbarna agyagot Kövér útifüvek, eres levélze- tű növények borították el a földet, nem láttam már a gépkocsi nyomait. De a dal egyre közelebbről hallatszott megpillantottam a diófa lombjai közt betörő napsugarak fényét. Halász Feriék pincéje — dobbant belém a gondolat —, Feriék, az én egyetlen gyerekkori, kamaszkori cimborámé, akivel olyanok voltunk valaha, mint a testvérek. A város őt jobbra, engem balra vitt. Ügy látszik, ő is hazaruccant. A sűrű, nagy lom bú diófa alatt hárman ültek. Az időtől megfeketültek a háromlábú kupaszékek, s/alonnabőrkupacok, barna kenyérhéj darabok, aranyszínű borral poharak álltak nagy összevisszaságban a he-, venvészett kecskelábú asztalon. És énekelt a három férfi. Szomorkás és víg dallamok röppentek az ég kék- i 'be, tele szívvel mondták a 'd-lt; Az én rózsám kisétált a selyem-hímes rétre... Halász Feri az asztal túlsó felén ült, mellette testvérbátyja, Ernő. Szikár, csontos férfi, legalább tíz évvel idősebbnek látszik, mint amennyi a valóságban, s a másik oldalon, féloldalvást egy idegen. Talán a Feri barátja... A pince alacsony eresze mögül néztem őket, igazán csak itt szabadulhat fel az ember, ahol a bokrok, fényes levelű fák, a magas égbolt, és minden az elröppent gyerekkort idézi. — Jó munkát! — köszöntem rájuk, ugyancsak tágra nyílt a szemük a csodálkozástól. — Te? Te vagy-e? — kiáltott rám a csontos testvér, látszott az arcán az őszinte öröm. — Soha nagyobb és kellemesebb meglepetés! — lelkendezett Feri is, és már szaladtak is mnidketten a háromlábú kupaszékért a présház sötét homályába. — Nesze, ülj le, maradj itt velünk — hívott a présház gazdája, Ernő. Megszorongattuk egymás kezét, mint nagy útról érkezők. A városba szakadt ember, akinek lábnyomai itt szántották hajdan e füves, agyagos utakat, megérti ezt. — Hát megjöttél? — Megjöttem. — Jól tetted, testvér. Igyál velünk! Kortyintottunk elébb, aztán megkóstoltam húsos szalonnájukat. Az illendőség kedvéért ők is haraptak néhány falatot, jóízűen hersegett a vastag zöldpaprika. Majd meg ittunk rá csiklandós, mézkeserű borocskát. — Jó ez a pince — mondtam, és végigpásztázta szemem a földbe süppedt, nád- ereszes tákolmányt. — Ládd-e, ládd-e, éppen az előbb mondtam Ferinek, ez a pince semmit nem változott. Olyan, mint régen. A sarokban* ott áll még a bográcstartó görbe fa. A mennyezet szurokfényes a fölszállt koromtól. Szüretkor ott főztük a finom birkapaprikást. Slezák- tól megvettem három ürüt, annyi volt az étel, amennyi köllött. E rnő felállt, beballagott a présházba, kicsivel később megjelent ismét, lopótökkel a vállán. Ujja hegyét feszesen tartotta a lopótök nyílásán. — Meg tudnád még szívni? — Talán. — Hej, elszoktatok ti már ettől — mondta —■, Feri is, meg te is. Városon minden más, előkelőek lettetek, autóval jártok. Kzám, csakugyan. Fel sem tűnt eddig a fényes testű autó, amely ott pihent a bokor mögött Ránéztem előbb az autóra, aztán meg Ernő fony- nyadt nyakára. A lopótökkel volt elfoglalva az idősebb testvér, nem vette észre szemem játékát. Aztán meg Feri sima arcán futtattam meg a tekintetemet. Valóban, milyen érdekes is. Mekkora különbség van két ember között, két édestestvér között Ferinek finomak a voríásai, sima a bőre, kultúráltak a mozdulatai, Ernő, aki ugyanarról a tőről fakadt, sokkal darabosabb, ujjai csontosak, reszelések, nyakát vörösesbarnára koptatták a nyári szelek. — Itt semmi nem változott — kiáltotta Ernő, s megborzongtam, mert azt hittem, a gondolataimba látott. Pedig hát ő a présházra mondta. — Minden úgy van, ahogy apánk hagyta ránk — folytatta, és megfényesültek a szemei... Észre sem vettük a lányt, akkor már ctt állt mögöttünk. Szandálba bújtatott bütykös lábain vastagon ült a por, fodros kötényben, napszítta ruhában hallgatózott a bokroknál, kapáját ’ ' lekoccintva a sárga földre. Ernő látta meg elébb. — Gyere közénk, Ágnes — mondta hízelgőn. Ferit mintha megcsípte volna valami, kényelmetlenül ült a helyén, de azért megpróbált mosolyogni. — Jé, hát, te vagy? —erőltette. — Én hát, ugye meg sem ismersz... Nem volt méltatlankodás a hangjában, inkább szomorkás öröm sugárzott belőle. — Ugye, hogy nézek ki — mondta a lány. — Megöregedtem, az urak pedig megfiatalodtak. — Bolondság — nevetett Feri. — Méghogy urak! — Talán nem? — kérdezte Ágnes. — Ti semmit nem változtatok, olyanok vagytok, mint régen, legfeljebb egy kicsit emberesebbek lettetek. így mondta, többes számban, pedig Ferinek szánta, amit mondott. Feri oldalt ült, lopva nézegette Ágnest, a hajdani ifjúkorit kereste benne, a Szent Márk-i búcsúk fehér ruhás lányát, az egyetlent, a szépet, akinek hányszor, de hányszor fogadott örök megtartást ... Pír futott végig az arcán, mint aki szégyelli, hogy valamikor meghalni tudott volna ezért a lányért... Mintha csukott könyv lenne minden, ami volt. Ágnes is megnézte Ferit, a lángoló, délceg legényt, aki az ő szemében semmit sem változott, mégis mennyire idegen lett A társaságban egyedül az idegen férfi ült nyugodtan, talán semmit nem vett észre mindebből, honnan is tudhatta volna, milyen emlékeket tép fel az idő. Ernő reszelés hangján énekelni kezdett, de hamar megunta. Ágneshez fordult, faggatta, melyik is az a régi nóta, az igazi, a ríka- tós. Ágnes hajlott a szépre, zavarából is kiutat látott, maga kezdte hát a dalt: Szerelem, szerelem Átkozott gyötrelem ... Fújtuk, fújtuk a nótát, hogy megzendült tőle a dombalj. Csak Feri ült szótlan komorságban. Utóbb felállt, megkerülte a présházat, majd elindult le a dombon a szőlősorok közt vezető keskeny úton. A nap lejjebb szállt már, elérte a távoli hegyek tetejét, árnyék borult ránk. Ágnes hamarosan elköszönt. Szabadkozott, hogy neki még sok a dolga. Valójában az fájt neki, hogy Feri nem jött vissza. — Mi volt veled? — kérdeztem később Feritől a kocsiban. — Semmi, lesétáltam a völgybe levegőzni... — Ott nem volt jó a levegő, ugye? — mondtam neki. Ezen mindhárman nevettünk. — Tudod, pajtás, néha elér- zékenyül az ember. Már fájt, hogy milyen régen voltam itthon. Most meg már alig várom, hogy megkoppanj on alattam az aszfalt M ikor Feri és barátja elbúcsúzott már égtek a lámpák. Messzire lengett a reflektor fénykévéje, megvilágította a faluból kivezető utat. Ernővel sokáig néztünk utánuk, míg csak el nem tűnt a tűzpiros szempár. — Egy éjjelt sem tudott maradni — mondta Ernő. — Nekem még két napom van itthon — feleltem száraz hangon —, aztán megyek visz- sza én is... X féifi elengertle az »asszonyt, de azért nem húzódott el tőle. Csak feküdt mellette némán, elfáradva az ölelésben. Két óra körül járhatott az idő, rég aludni szokott ilyenkor. Most is néhány perc elég volt, hogy elégedett ernyedtségét az álom zsibbadtsága váltsa föl. Az asszony azonban nem aludt. Órák óta ezek voltak az első percek, amikor lassan elcsituló érzékei végre szóhoz engedték jutni az eszét is Agya dolgozni kezdett, végigperegtek előtte a délután eseményei. Tulajdonképpen a nővéréhez jött ide Pestre. Délben érkezett, de nem ment egyenesen a Puskin utcába. Máskor is így szokta ezt; szerette egyedül járni a várost, *?ef\éz Meri így Pnl Is nefi^z. — Ugye! — csap le a beismerésre a férfi. — Nehéz. Tehát vannak vágvai. Megbánja még, hogy így elkótyavetyéli a legszebb éveit. Nincs több harminc évesnél, igaz? — Harminckettő vagyok. — Én harmincnyolc — mondta a férfi. — És nőtlen. Mikorra kell a nővéréhez mennie? — kérdezett tovább könyörtelenül. Az asszony tétovázott. Ha most azt mondja, hogy félóra múlva, örökre lezárhatja a találkozásukat. — Amikor akarok. — Nem nézett a férfira. Ügy érezte, a szemeibe ott ég a három év minden lefolytott vágva, s el kell takarnia lesütött pilláival. Egyszerre elengedte magát. Csakugyan őrültnek látszik n! kéül Vad irtózás fogla el. ha a műtétre gondolt, amely megszabadíthatná a nem kívánt tehertől. Vacogó félelemben töltötte éjszakáit, látta magát amint elvérzik a műtőlámpa éles fényében vagy láztól gyötörve hal meg egy kórházi ágyon... Nem, nem! Előbb valami mást kell próbálni. Felkeresni a férfit, gyermeke apját, talán feleségül is veszi őt, talán örülni is fog a dolognak. Csak amikor már a villamosról leszállt és megindult a Duna-part felé, akkor ébredt rá, hogy a házszámot, Az ismeretlen apa nézni a kirakatokat, ülni egy presszóban gondtalanul, vagy csak egyszerűen élvezni a Duna szépségét. Ma délután is egy pádon ült a híd mellett. amikor odajött hozzá a férfi. Engedélyt sem kért, hogy leülhessen, a tulajdonos természetességével foglalt helyet mellette, hiszen a pad mindenkié. Szokványos kérdésekkel kezdődött a beszélgetésük. Hová való. hol dolgozik, miért jött Pestre? Neki tetszett a férfi száraz érdeklődése és különben sem talált semmit abban, ha két ember, akit így egymáshoz sodort a véletlen, beszélgetni kezd. — Veszély? — Erre nem is gondolt. Olyan józanul sütött a nap és any- nyl ember hullámzott körülöttük. Aztán, szinte észre sem vette, már személyes dolgairól esett szó. Valahogy a férje került szóba s ez volt a híd legbensőbb ügyeihez. Mert a kérdésre így felelt: — Nekem nincs férjem. Illetve van, de elváltunk. — Igen? Mennyi ideje? — száraz, kemény kis kérdés volt, miért is ne válaszolt volna rá? — Három éve. — Persze, van valakije. — Nincs. És nem is volt. — A férfi tekintete tele volt lenézéssel a hazugság iránt. — Ugyan! Csak nem gondolja, hogy elhiszem. — Pedig nincs — mondta egyszerűen az asszony. — Eh! — legyintett a férfi. — Egy ilyen asszonynak! — Ilyen? Milyen? — Hát fiatal. És egyébként is... — Nem hiszi ? De hát igaz. — Ez gyerekesen hangzott,, nem is győzte meg a férfit. — Nehéz elhinni. — ~8 NÖGRÁD - 1974. szeptember 8., vasárnap | ennek a három évnek kemény önmegtartóztatása. és most itt az alkalom, a soha visz- sza nem térő. Egymás nevét sem ismerik, egy órára, kettőre. egy éjszakára elnyeli őket a nagyváros, betakarja, ölébe rejti; ki tudhatná meg, mit tettek. — Maga hol lakik? — kérdezi megszállottan és most már az ő hangja is olyan kemény és hideg, mint a férfié. Felállnak a pádról, s a közben kigyúló lámpák fényében elindulnak a Duna- parton. Még most sem érintik egymást, csak mennek a lassan lehulló éjszakában, földi és égi fények lobogásában a férfi lakása felé... Az asszony amikor idáig jut a gondolataiban, lopva a mellette fekvő férfira néz. És felteszi magának az örök kérdést: ugyan mit gondolhat ez róla? Róla, az asszonyról, aki ismeretlenül feljött hozzá, az idegen férfihoz? Mit gondol érzékeinek minden gátat széttörő vad lángolásáról? Mert abban a pillanatban reszketéssé és tűzzé változott, amint kattant mögöttük a biztonságot adó zár, és úgy érezhette, egyedül vannak a világon. Újra a férfira nézett. Az most is aludt még a hajnal derengésében. — Elmegyek, határozott hirtelen az asz- szony. Vigyázva csúszott le a férfi mellől, nesztelenül öltözött, parányi zajt sem ütve. — Az ajtó nyitva marad — gondolta még sietősen. — Mindegy. — Futott lefelé a lépcsőn, ki az utcára. Jó messzi jutott már a háztól, amikor megállt végre gondolkozni: mit is tegyen? Nővéréhez nem mehet még, nem is akar. Kell néhány óra szakadék az éjszaka és a nappal között. Hova is menjen hát? Talán a szigetre, ott teljes a csönd, s a fák és a virágok nyugalma lemossa róla az ölelést, amelyet most tűrhetetlenül szennyesnek érzett. Leányok kompozícióban- Kiss Attila tusrajza A következő napok zajosan teltek. Ez gyógyítóan hatott az asszonyra. Nem ért rá gondolkozni, és amint időben távolodott az eseménytől, úgy enyhült égő lelkiismeretfur- dalása. Mire hazaért a kis Tisza menti faluba, már szinte egészen megnyugodott. Tudomásul vette saját gyönge- ségét, elnéző megértéssel gondolt rá. Jól őszbe fordult már, amikor gyanússá kezdett önmaga számára válni. Fölrémlett előtte az, amire egész idő alatt egy pillanatig sem gondolt, hogy gyermeke lesz az ismeretlen férfitől. Egész testét megmerevítette a megdöbbenés, amikor rájött, hogy mi történt vele. Mit tegyen most? Hol a megoldás? De hiszen nincs idő a gondolkozásra, cselekedahol a férfi lakik, nem is tudja. Bizonytalan érzésekkel választott ki magának két, három egyforma bérházat. Ügy rémlett, ezek hasonlítanak legjobban a képhez, amelyet hajnali menekülésekor magában megőrzött. És most? Hogy tudja meg, melyik az igazi? Kérdezős- ködésről szó sem lehet, mert a férfi nevét nem tudja. Egy mód van csak fel-alá járni a ház előtt, egyszer csak kijön valamelyikből az akit keres. Fel-le, fel-le; kopognak a lépések, zakatol a szív. Felle, fel-le; fogy a remény és az önbizalom. Az arc sápadt, a szemek elgyötörtén nézik az út végét. Le-fel, le-fel; kop- pan a cipő, dobban a szív, az asszony mellől nem tágitó társ, a szégyen. Bár ne is jött volna ide! Lehetetlen így rátalálni valakire. És, ha sikerülne is! A szemébe nevetne a férfi, vagy úgy tenne, mintha nem is ismerné. Fel-le; a vánszorgó percek órákká dagadnak. Egy rövid ideig még, aztán abbahagyja az egészet. Csak ötször megy el még a három ház előtt, csak kétszer, egyszer; végre! Az egyik kapualjból előbukkan a férfi ismerős-idegen arca, szikár alakja, cinikus szürke szemei. Az asszony eléje siet De megtorpan. A férfi nincs egyedül. Nővel van. Középkorú szőke asszony libben elő a kapualjból. És egy csitri lányka, úgy tizenöt éves. Azután még egy. Tízéves forma, szürke szemű, mint az apja. Mert egy család ez, azt látja. összetartoznak. Égő szemmel nézi, a falhoz támaszkodva,. megalázottan, mint mennek e! mellette élénk beszélgetésben, őt észre sem véve. — Apuska — hallja a kedveskedő szót, és nem is tudja, az asszony mondta-e, vagy a lányok közül valamelyik. Mindegy. Mindennek vége! Csak össze ne roskad- na itt... Még kínozza magát a kér- dezősködéssel a házmesternél. — Hogy kik voltak ezek: Lente Péter a feleségéve’, meg a két lányával. — Az utolsó szót már alig hallotta. Kiszédelgett. a házmester lakásából, és ment vakon, visz- sza az állomás épülete felé. Vakítóan villog a műtő asztal fölött a lámpa, élese megvilágítja az ölelés szomo rú pózába merevedett asszo nyi testet. Acél csillan, avs tott kéz tartja a szája fölött a altató kosarat. — Egy, két ti három, tíz, tizennyolc; az asz szony alszik már, csak tuda tának mélyéről dob föl mé ijesztő képeket a deliriurr Szavak, zokogó szótöredéke! reszketnek elő a kosár mögül Lente .. Péter... a két... Iá nyával... meg a feleségével.. És végül a fájdalmas sikol tás: Soha— soha... többé.. Kemény Erzsébet
