Nógrád. 1971. március (27. évfolyam. 51-76. szám)

1971-03-21 / 68. szám

Az avatás után efeöcénit a férje gratulált Ott volt mellette éppúgy, mint a legnehezebb időkben. Biztatta most 4s, derűs szavakkal. Mert megtörtént hogy az asszony nagyon elfáradt, eWörődött és úgy tűnt neki. még mérhetetlenül hosszú az út, az egyetem végéig. S ki tudja, bírja-e erővel, hogy eljussam odáig?

tta erre gondolt, dühös lett

és kifakadt:

— Elég volt. nem csinálom

továíbb!

— Most már nem szabad abbahagyni. A nehezén túl vagy és alig van hátra néhány hónap — magyarázta a férje. Minden szava tele volt biztatással, bátorítással. Az asszony megnyugodott, kezébe vette a könyvet, s folytatta, ahol abbahagyta a miunkát.

Amikor az ünnepségről hazaértek , a nagyfia távirata várta, gratulált. Debrecenben orvostanhallgató és nagyom büszke az édesanyjára.

Barta Béléné több mint húsz évet dolgozott a salgótarjáni járási nőtanácsnál. Segített a szövetkezeti szervezésiben és Ott volt az első Szocialista címért rniduió brigádok, munkacsapatok megalakulásánál. Sok kedves ismerőst, barátnőt szerzett magának az asszonyok között, akik segítettek neki a mar kábám. Most már derűsen idézi a szövetkezeti szervezés bizony nem. könnyű papjait- Ha egy-egy községben befejeződött a munka, az asszonyok csapatostul mentek vele agitálni a szomszédokhoz.

A szövetkezetbe tömegesen léptek be az asszonyok is. Az addig inkább csak a háztartásokat ellátó falusi lányok. asszonyok első alkalommal kerültek közvetlen, kapcsolatba a közösséggel, a közös munkával. Előítéleteket, bátortalanságot, önzést és még sok mindent kellett le- küzdeniok, hogy becsüljék egymás munkáját, a közös tevékenységet. A Szocialista címért küzdő asszony csapatok adták a példát, hogyan lehet ezt tenni. Nem csak az igyekezetük, szorgalmuk lett nagyobb. A , munka mellett szakmunkásképző tanfolyamon tanultak, politikai oktatáson vettek részt az asszonyok. Közülük sokan nekivágtak és elvégezték az általános iskola hetedik—nyolcadik osztályát

Most a járási pártbizottság mőfelelőse Barta Bélámé. Ahogy mondja, assaonypoliti- Rát folytat most is, csak egy kicsit magasabb színvonalon, mint eddig tette, tették. A Központi Bizottság határozata után egészen világosan látszik, hogy a dolgozó asz- saonyok egyéni sérelme, gondja társadalmi problémává szélesedik. Hiszen ezrekről van szó a salgótarjáni járásban

Asszonypolíííkm

is. Segíteni keh nekik, hogy nyugodtan dolgozhassanak, törődhessenek a családdal, s ha szükségét érzik, tovább képezhessék magukat. A párton belül a nőtfelelősök rendszere, az üzemekben, a termelőszövetkezeteikben a nőfod- zottságok segítenek valóra váltani a határozatot.

Mit tehetnek? Barta Bélámé azt vallja, hogy sok mindent. A gazdasági vezetőket arra buzdítják, hogy a lehetősé- ségekhez mérten valóban könnyítsenek az asszonyok sorsán. S köziben segítik, támogatják az asszonyokat, hogy élni tudjanak az eléjük tárulkozó lehetőségiekkel. A salgótarjáni járásiban most azt teszik, hogy néhány jelentősebb munkahelyen felmérést készítelek a dolgozó nők élet- és munkakörülményeiről. Néhány figyelemre méltó tapasztalat máris akad. Az új munkalhélyék szinte gomba- módra szaporodtok az utóbbi években, de rendkívül kevés azoknak az asszonyoknak, lányoknak száma, akik megfelelő képzettséggel rendelkeznek. A textilipar gyors térhódítását nem követte a szakmunkások, technikusok képzése a járásiban. Aztán a munkakörülmények javításában, bérezésben, az asszoriy(J!vs icttTyÖK; pOaJiaKEffi

seben is akad tennivaló.

Nem bánta meg, hogy tanult, csak ott csúszott valami kis hiba a számításba, hogy könnyebbnek vélte az elmúlt éveket. Pedig férje, a fia egyaránt sokat segítettek, hogy nyugodtan tanulhasson. Mosolyog, ha arra gondol, hogyan csetlettek, botlottak a konyháiban és takarítottak. Azért komolyabb zökkenő nélkül átvészelték az esztendőket. S köziben útjára indították a fiút is. Orvos lesz belőle.

— Miért éppen jö&>t tanult? Hiszen, a jogi kar nincs szoros összefüggésben a munkájával. — Különösen az első időkben kérdezték sokan löte.

Most is azt mondja, amit akkor:

— A távolság, a munkám, meg az egyetem között csak látszólagos. A nőfcanácshoz és ide a pártbizottságra is sok asszony jön. Segítséget kémek ügyes-bajos dolguk rendezéséhez. Munkajogi viták, megszakadt kapcsolatok rendezése, gyermekelhelyezés... Megpróbálok segíteni a tanácstalanoknak. És jó érzés az, ha az ember érti, amit csinál... Ügy gondolom, nem haszontalan a mun kám akkor sem, ha néhány embernek segítek.

De Barta BéLáné, a járási pártbizottság nőfélelőse ennél sokkal többet tesz.

Vincze Istvánná

’p*®6- íKcmkós Frigyes:

Pataki József: MAGÁNYOS KONYHÁBAN

Korbély János

AHOGY SZATMÁRIVAL a

híres székely hadosztály megadta magát, és átment Nagy- pálostul és aranysarkantyús Vóniaoitájnosbul a románakhoz, olyan kegyetlen zűrzavar támadt Debrecen körűi, amilyet emberfia még nem látott. A híres erdélyi hadseregből immár egy patrulra váló se telt 'ki. Kötelékedtől elszakadt variöskatonáfc ezrei bolyongták végiig az egész Hajdúságot Tusnádiéi a Tiszáig, apró csoportokba verődve (itt-ott rabolva is) Mi Debrecenben elhatároztuk, hogy elmegyünk embert keresni. Én a Nyírséginek vágtam neki egyedül, lóháton, Sárai-Szabó pedig két bosnyák lovassal Nagykárolynak vette útját. Estefelé holt- fáradtáin tértünk vissza. Debrecenibe üres kézzel, mert menekülő hordákon kívül hábo- rútképas, vörös háborúra alkalmas ember nem volt sehol. Pedig hej, ember, ember kéllett.

Másnap megcseréltük az irányt, és én mentem a Károlyi-puszták felé. Valahol Ér- mihályfalva körül jártam, mikor szokattam látvány tanult szemem elé. Egy tanya háta mögött az árokban, szügyiig érő fűben, három hű- szárié állott. A három lovat három f orsriftos * öl- tözékű huszár csutakolta szálmávál, olyan szabályszerűen, amiképp én csak irtás- gyerek karomban láttám, az aradi huszárkaszámya istállód előtt bámészkodva. A huszárok dolgoztak, kimondhatatlan nyugalommal, mintha valamikor békeidőben vetőditek volna ide a nagy Hajdúságba, Odaügerttom hozzájuk, de a három lovas rám se hederít- ve csutakolt tovább, miközben egy árva szót szem szóltak egymáshoz. Jól megnéztem a három csodabogarat, akik ebben a menekülő időben ilyen kegyetlen nyuga- kanmad végzik az effajta békés munkát Ki a fészkes fene pucolt ebben a nyomorult időben tavat a nagy Hajdúságban? Az egyik közülük erősen őszülő, öívanes, nagy harcsabajuszú, öles ember volt A másik kettő olyan sd- hederkonban levő háborús huszárnak látszott. Jó ideig néztem őket szófián, majd rájuk köszöntem:

— Jó napot

— Aggyomisten — féieált rá a vén huszár kurtán.

— Hová valók kendtek,

atyafiak?

— Bihariba — mondja az öreg megtolt még kurtábban.

— Bihariba?

— Oda.

|Lf ás években ilyenkor tájt már vidám gyerekcsapatok játszották a házak tövében a gricces dar- gót a kék, piros, sárga, zöld és minden színű agyaggolyókkal —, a tágasabb tereken sárkányt eregettek. A nálam öregebbek azt mondják: március 15-én, a nagy nemzeti ünnep napján mezítláb futkostak. Én nem emlékszem ilyen márciusra, de olyanra nem is egyre, hogy a téli gúnyát, a nehéz göncöt bátran szekréúy mélyére akaszthattuk, előkerült a rövid nadrág, a könnyű cipő.

Most, az idén — és már esztendők óta szinte következetesen — nehezen akar tavaszodni. A tavasznyitó hónap elején tört ránk most is legkeményebben a tél, a legkiadósabb hó, aggodalommal lestük: mi lesz ebből? Ügy látszik, igaz a régiek tapasztalása, hogy a kutya nem eszi meg a telet; szelíd és enyhe volt a január, hát előbb-utóbb kitombolja magát az évszak. Ha máshogy nem, a tavasz rovására.

Néhány napja végre, úgy tűnik, most már csakugyan megjött a tavasz. A kései hó sietve eltűnt az utakról, az ég sivár ólomszürkéje szelíd kékítő színre váltott, a betonutak, a betonházak sorain újmódi gör- korcsolyájú srácok száguldatyasáPHapi jegyzet Tavaszi pezsgés

nak, a piacon szaporodnak a kikeleti virágok, a párás me- zőkös élénkülő az élet; szántanak, vetnek, az építkezéseken munkára lódultak a lomha daruk.

Igen. Immár nemcsak naptár szerinti hivatalosan, de természeti ismérveiben is itt a tavasz. Az évszak legcsalhatatlanabb jele pedig kétségkívül az, hogy a házak asszonyai szélesre tárt ablakaikban szinte akrobatikus műveletekre merészkednek itt is ott is mind többen: lemosni a tél szennyét, kormát, üledékét; a csillámló üveggel játékra csalogatni a tavaszi sugarat.

Tegnap még begombolt kabátokban, fázósan siettünk céljaink felé, ma pedig már meglazítjuk a sálakat, megálldogálunk szemlélődni a mozduló városban. Gyönyörködünk az óriás daruk mél- tóságos, kúszó igyekezetében, nesztelen le-föl munkájában, a zsaluzó emberek szorgoskodásában; mindabban, ami az élet hevesülő pezsgését jelzi köröttünk a

világban. Felfedezzük, hogy immár ideje volna helyükre rakni a terek padjait, a játszótéri hintákat, forgókat, megforgatni a virággruppok ágyásait, hozzálátni egy általános nagytakarításhoz a városban, legalábbis ott és amennyire a nagy építőmunka engedi. Hiszen itt a tavasz.

Mi minden kötődik ehhez az évszakhoz!? A természet megújhodása... A szerelem virágfakadása ... Forradalmak, történelmi fordulók nyitánya — csupán népünk életében is.

Minap emlékeztünk első, nagy, nemzeti szabadságtörekvésünk, 1848—49. napjaira, s immár újabb kori eszméink első , bukásában is dicsőséges emlékű szakára, 1919 Magyar Tanácsköztársaságra fordulhat tisztelgő figyelmünk. Azokra az eseményekre és hónapokra, melyeknek eszméit most, és mi váltjuk valóra. És megint csak néhány nap, hogy április 4-én majd azt a napot ünnepeljük, amely 19-es

szép akarásainknak immár végleg szabad és korlátlan teret nyitott.

Mennyi gyönyörűen emlékezetes tavasz, alig több, mint egyetlen évszázados történelmünkben! S ez a tavasz, a hármas történelmi emléken túl, napjainkban is jelentős esemény várományosa.

Választásra készülünk, felelősségteljes népszavazásra arról, hogy szocialista építőmunkánk elkövetkező négy esztendejében kit tartunk legméltóbbnak közös ügyeink képviseletére községi, városi, megyei tanácsainkban csakúgy, mint törvényhozó testületünkben, a Parlament padjaiban. A legszélesebb társadalmi rétegeket egységbe fogó Hazafias Népfront programja a garancia a demokratikus jognak: szabadon, dönteni, kiket kívánunk ügyvivőinknek, képviselőinknek közös dolgainkban. A felelősség tehát ügyeink további intézéséért, irányításáért nem csupán, és kizárólag a megválasztottaké. hanem a választóké is.

Pezseg immár a későn érkezett tavasz, s pezseg benne, építő energiákkal teli társadalmunk is.

— Hová igyekeznek?

— Hát neked mi fcöaöd hozzá, szép öcsém? — mordult rém az öreg huszár durván.

— Az volna a közöm hozzá — mondtam határozottan —, hogy én vagyok az ilyen meg olyan hadcsoportnak a komisszárja, kendtek meg éppen az én hadterületemen vannak, ha akárki fiaí-íborjai volnának is.

A huszárok a kemény szóra abbahagyták a csutokolást, s jól szem ügyre vettek, miközben az öreg huszár jóval alább adva kérdezte:

— Karikás eltvtárs?

— Az vagyok.

— Ejnye, hogy nem ismerteim meg. Pedig láttam magát Szányérváralján — mondta az öreg huszár, szinte restelkedve. — Mi Debrecenibe igyekeznénk éppen, aztán, gondoltam, hogy nem iffliik ilyen ganajos lóval beállítani oda, hát megparancsoltam a huszároknak, hogy hozzák rendbe a jószágot.

Ez a szó, hogy „megparancsoltam”, olyan érzést keltett bennem itt a síkságon, ahol mindenki menekült, és a világon senki se parancsolt, és senki se függött a másiktól, mintha ebbe a füves árakban volna éppen az a bázis, amelyen a későbbi dicsőséges magyar Vörös Hadsereg fog felépülni.

— Aztán minek mennek kendtek Debrecenbe?

— Kamendámst keresünk, kérem — hangzott a sajátságos válasz. — Azt. Az nincs nekünk. Lú, az van, huszár, az van, puska meg kard vagyon, de komemdáns, az nincs. Aid vét, az a románokhoz szaladt, ott szögéi most. Él meg úgy gondoltam, hogy mi a fene keresnivalója vám ott a magamszőrű embernek, magamhoz szólítottam ezt a két földi gyereket, aztán ide fordítottuk a tavait.

— Derék.

Az öreg mosolyogva megso- dcrta a hancsaibajuszát és jóx- esőn magyarázkodott:

— Hiszen tudjuk ám mi, kérem, hogy hányadén, állunk. Mi az istent keressünk mink ott? Ott hitvány csak a cseléd sorja. Itt meg magunk közt, majd csak lábra állunk.

— Hej, öreg — keseregtem neki, szinte irigyelve a nagy hitét, — hitvány ám a cseléd, gyöngén áll a puska a kezében.

— Nem hitvány a cseléd, elvtáns — mondja az öreg bölcselkedve, — nem hitvány az, kérem, csak nincsen neki komendámsa.

— Komendánsa?

— A*, AZ NINCSEN néki. Ha vóna néki komendánsa, jó lenne a cseléd katonának. De nincsen, elvtárs, dehogy van néki. Nem tudja a’ szegény, hogy mit kék cselekednie.

— Ugyan, öreg, már hogyne volna neki komendánsa- Van, aki komandirozzon, lelkem. Mondja is néki a ko- mendáns, hogy mit kell cselekednie, de nem teszi a beste.

— Nem jói mondja neki, elvtáns, biztosan nem jól mondja.

— Már hogyne mondaná jól, hiszen magyarul mondja.

— Ej, elvtárs, sok a m^""ar szónak a nyitja- Van *-en magyar szó, meg van amolyan magyar szó. Szó ez is, meg szó

az is. Az egyiket érti a katona, a másikat meg nem érti. Ennyi, az egész.

Közben fetcdhelődltiünk.

Most már négyesével ballagtunk visszafelé a debreceni poros országúton, miközben azon törtem a fejem, hogy mi lakik ebben a huszárban, benne van-e az, amit én keresek, a vörösfcatona? Haladhattunk már vagy jó öt kilométert. Ez aláírt. az idő alatt igen kévés sízó esett köztünk. Egyszer a jobb oldali tanya felől nagy zsivajt hallottunk. LieJovagol- tu-nfc az országúiról, és a dűlőn keresztül a tányaudvar- mak tartottunk. Divatos panoráma volt, amit ott Láttunk: vagy húsz—huszonöt fényi fegyveres balta szekeret rek- virál magiának a paraszttól. A paraszt tartja a lovát, őt meg a békák felváltva verik, miközben a paraszt asszonyostul, gyerekestül ordít, mint a fáiba szorult féreg; a bakák káromkodnak, eHenforradalmáirmiafc meg zsíros nyakú parasztnak szidják a gazdát, én. pedig három hegyesen fülelő huszárommal odaállítok a küszködök közé;

— Ml van itt, élvbársak? —■ kiáltok rájuk. A paraszt meg egy rücskös, öles baka egyszerre panaszolják a rajtuk esett nagy sérelmet. A paraszt azon jajveszé'kelt. hogy éhgn pusztul a famíliája ló nélkül, a rücskös baka meg azt bizonygatta, hogy kutya kötelessége minden létező parasztnak forsipontot adni a fáradt vönöskatona alá.

— Sorakozó! — vezényeltem harsányan.- — A lovak itt maradnak, kendtek pedig gyalog ballagnak be vélünk Debrecenbe. — A rücskös fe- lesel'getm próbált, de az én vén huszárom nekilovagolt, és akkorát rúgott a mellébe, hogy rögvest a torkán, akadt-a szava.

— Kuss. hé, nem htoHottad a koma-nd'Oit? — ordította az öreg nékivadulva. — Sorba, te rücskös, hé!

És csoda történt. Hetek óta először láttam, hogy egy árva hang nélkül mindenki az első vezényszóra sorba állott. Az öreg „jobbra át”-ot vezényelt, és a huszonhárom főnyi csapat, takaros egyforma ütemben ballagott a tavunk után, hátul pedig a két fiatal huszár zárta be a menetet.

Mikor az országúira kiértünk, az öreg huszár „pihenj ”-t vezényelt, és csöndesen odaszólt hozzám: — Nincsen nékik komendánsuk, szegényeknek. Ntacsen nékik.

MIRE DEBRECENBE értünk, vagy négyszáz puskás ember masírozott keményen lépkedve a debreceni köves úton az én emberem tüzes, cseLédi vezényszavára. Este a Bika Szálló éttermének egy kis sarokasztala mellett két vörösfcatona szorongatta meleg barátsággal egymás kezét: az egyik Sárai-Szabó Tibor volt, a 39-es hajdú- és bihari vörösdamidiár derék parancsnoka, a másik pedig az én ma talált emberem: a vén hu- szárcugszfürer, az Almássy-afc számadó csikósa, Korbély János.

* Részlet a novelláitól, amelyben Karikás Frigyes a Itta- gyár Tanácsköztársaság harcainak állított emléket.

Különleges gyüjtöszenvedélyek

Minden gyermek tudja, hogy kik a filatelisták: azok az emberek, akik bélyegeket gyűjtenek. Elég sokan tudják azt is, hogy kik a filumenisták, vagyis a gyufacímkegyűjtők.

Valamivel kevésbé ismertek a fromologisták — azok az emberek, akiknek az a szenvedélyük, hogy sajtcímkéket gyűjtenek. Nyilván még kevesebben hallottak a vasúti jegyek gyűjtőiről és arról a furcsa szóról, amellyel jelölik őket: peridromfilisták.

Amikor Nyugaton néhány évvel ezelőtt divatba jött a lakáskulcsok tartóláncainak gyűjtése, a francia Nyelvtudományi Intézet tudósai a következő elnevezést találták ki számukra: kopokleíilisták.

Meg kell hagynunk: maga a szó is elég furcsán hangzik... A rendőrség mindenesetre úgy határozott, hogy ha egy kopoklefilista a tartóláncokkal együtt a kulcsokat is gyűjteni kezdi, nem téveszti szem elől az illetőt...

NOGRÁD — 1971. március 21.. vasárnap 7