Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)
A XVIII. századi lelkészek öltözete
számunkra hihetetlennek tűnő adatot, mely szerint a „helvét hitvallású lelkészek, a római katolikus papok módjára, reverendát viseltek” a saját zsinatjuk alkalmával.90 Az említett 71. kánon illedelmes és a megszokott, fekete színű öltönyről beszél, tehát ez semmiképpen nem lehetett reverenda, legfeljebb a római katolikus papok viseletéhez hasonló magyaros ruházat. így érthető, hogy Keresztesi Józsefet és Héczei Dánielt szerzetesnek vélte a bécsi ágens, Szemere Ferenc. Nyilvánvaló tehát, hogy egységes református lclkészi viseletről a XVIII. század végén még nem beszélhetünk. A korabeli irodalomból is meglehetősen vegyes kép tárul elénk a lelkészi viselettel kapcsolatban. Szirmay Antal „Hungária in parabolis” című, i 804-ben megjelent művében báró Sennyei László szavait idézi, aki Szilágyi Sámuel debreceni püspököt (1719-1 785) tartja a „magyar hit”, a református vallás példaképének, mint „becsületes, kalpagos prédikátort.” Ezzel szemben sokan azt tartják, „hogy Isten szava sem hangzik helyesen a magyar öltözetű prédikátornak a szájából, mert csak külső akadémiákról jött, parókás, és borjúbőrrel kerített nyakú papját hallgatja szívesen a prédikáló székből.” Ugyancsak a külföldi divat követőit, az akadémiákról hazatért ifjakat marasztalja el Szaitz Antal római katolikus szerzetes a „Trenk mérő serpenyőjének összetörése”, 1791. című könyvében. Szaitz Antal szerint a kálvinista diákok „magyar gyomrot csömöröltető parókát, bugyogót, órát, ezüst csatos cipőket, tászlit - ékköves, a nyakkendő összetűzésére szolgáló kapcsot, T. B. - és némelyik egy vén helvéta - svájci- lányt” hoz magával.91 Sennyei László idézett szavait Jókai Mór ás felhasználta „A barátfalvi lévita” című regényében. Guthay Lőrinc, a képzeletbeli „lévita”, vagyis a szintén képzeletbeli egyházközségben szolgáló, lelkészi feladatokat is végző tanító, Jókai szerint fekete színű, közönséges abaposztóból készült tógát viselt, olyat, mint a hajdani elődei, az egyszerű emberek, akik ha abaposztó mentét vettek, abban becsülettel megöregedtek. „A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet divatja” - írja Jókai, majd a jegyzetben utal Szirmay Antalra, hogy a magyarnak nem tetszik a saját öltözete, „hasogatott szárdúth”-ot visel, és „akkor véli magát a legszebbnek, midőn háta gerincén úgy megy a paszomántja, mint a kecsegének.” A „szárdúth” a XVIII. század végi, szűkujjú, divatos férfi felsőruha volt.92 Ha Szirmay Antal idézett sorait összevetjük a Keresztesi József által közölt adatokkal, mely szerint a XVIII. század végén a magyar viselet soha nem látott közkedveltségnek örvendett, akkor azt kell mondanunk, hogy ehhez a divathoz csak a külföldről hazatért református ifjak nem alkalmazkodtak, ezért gúnyolja őket Pál Gergely kortársunk, Szirmay Antal, Szaitz Antal és a regényében Jókai Mór. Keresztesi József megállapítása a magyar divat elterjedéséről kérdésessé 55
