Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)

A XVIII. századi lelkészek öltözete

válik, ha figyelembe vesszük a szemtanú, a Bécsben élő Décsy Sámuel, az általa alapított Magyar Kurír című folyóirat szerkesztőjének a véleményét, aki a „Pannóniái Féniksz” című Bécsben kiadott művében azt írja, bogy a császári városban tartózkodó „a német s francia életnek s öltözetnek módját kedvelő magyar asszonyok még a magyar ifjúságra is kiöntötték mérgeiket, úgyannyi- ra, hogy már ritkán lehetett magyar ifjat szemlélni. Azokat, akik ősi szokás szerint éltek és mházkodtak, még csak kedves tekintetekre sem méltóztatták, s németes és franciás magyar asszonyok, a fodorítatlan s púderozatlan hajú mantsétátlan ingű, a magyar köntösben járó ifjakat pedig teljességgel nem szenvedhették. Nem hallomásból, hanem tulajdon tapasztalásomból tanult igazságot szólok és írok... A magyar gyönge volt felvenni a küzdelmet a némettel. Terjedt is az mindenütt és vele az idegen szokás, a divatos életmód, egyszóval az új korszak. Ennek apostola volt a katonaság, mely a nőket hódította meg részére, ezé a királyi hivatalnokok serege, mely akkor Magyarország értelmi intelligenciáját foglalta magában, ezé végre maga a királyi udvar, amelyhez való tartozás képzete a legtöbb nemes vágyainak netovábbját. A német és francia köntöshöz természet szerint nem illett a magyar nyelv, tehát ezt is németre és franciára kellett megváltoztatni” Décsy Sámuel egy gúnyverset is közöl idézett művében a korabeli divatról:

Némely magyarok is oly bolonddá lettek, Hogy fő nemzetségtől elpártolást vettek. Gyöngyös süveg helyett mára kalap vagyon, Természet haj helyett lófark függ az agyon. Soha már hóna alá teszi a kalapját,

Jó magyarban az a vért is megszorítja, Hogy sok tüzes vassal haját fodorítja, Fodorított haját liszt úgy beborítja,

Hogy a molnárokat majd megtántoritja.”93

Sokrétű és sokszínű tehát a kép, amelyből a XVIII. századi viseletre következtetni lehet, viszont a fennmaradt emlékanyag azt bizonyítja, hogy a református prédikátorok - jóllehet sokan nem vonták ki magukat a korszellem hatása alól - mindig szerény öltözetben jártak, ékszert alig hordtak, a ruhájuk szinte mindig fekete volt, a barna színű prémgalléron kívül.

Joggal vélhetnénk, hogy a XVIII. században, amikor országszerte fellendült a rézmetszés művészete, és minden oszágos hírnévre jutott férfit megörökítettek, ebben a történeti arcképcsarnokban a református lelkészek is helyet kaptak. Tudomásunk szerint csak Szikszai György debreceni, és egy ismeret

56