Iratok a közös magyarszovjet űrrepülésről 1979–1980 (Budapest, 2011)
16. Újságcikkek az űrrepülés tudományos kérdéseiről
i6. Újságcikkek az űrrepülés tudományos kérdéseiről, 1980. május d. A hónap interjúja MARTA FERENC akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia Interkozmosz Tanácsának elnökével 1980. május A BALATON AZ ŰRBEN MARAD 1. A magyar küldöttség tagjaként jelen volt május 26-án a Szojuz—36 űrhajó felbocsátásának színhelyén. Milyen élményt jelentett ez az Ön számára? — Ha egy mondatban kellene válaszolnom, azt mondanám, felejthetetlen élményt jelentett az űrhajó felbocsátásának látványa, s nem lenne túlzás, ha úgy fejezném ki magam, hogy félelmetesen szép esemény szemtanúja voltam. Ez esetben is bebizonyosodott, hogy mennyivel más a helyszínen látni egy jelenséget, mint akármilyen jó közvetítésen át. Mindehhez hozzájárult még az űrhajósokkal való találkozás, közvetlenül az elindulás előtt, a bepillantás felkészülésük utolsó másodperceibe, az indítás előtti búcsúzás, a megható pillanatok. Számomra azért is rendkívüli volt az élmény, mivel először vettem részt ilyen eseményen, de megfigyeltem, hogy azok számára is, akik maguk is többször vettek már részt űrutazáson és még többször társaik startjánál: nem kis izgalmat jelentett az űrhajó indításának pillanata. 2. Valerij Kubászov és Farkas Bertalan többféle kísérletet végzett a kozmoszban. Ön miben összegezné olvasóinknak a legfontosabb kísérleti programok lényegét? — Az elvégzendő kísérletek között szerepeltek: a légkör kutatására vonatkozó feladatok, technikai kísérletek, erőforrás-kutatási feladatok, orvos-biológiai és technológiai kísérletek. Az illusztráció kedvéért - talán nem tűnik önzésnek — ha a magyar kutatók által tervezett kísérleti feladatok lényegének rövid összegzésével próbálom bemutatni az űrhajó fedélzetén folytatott tudományos kísérletek fontosságát. Az egyik kísérlet a sugárzás méréséből állt. Közismert, hogy a Nap látható ultraibolya, infravörös fény, továbbá a hő- és rádiósugárzás mellett különféle ionizáló sugárzásokat is kibocsát. Ebből a Föld felszínére a földi mágneses térben és légkörön keresztül nagyon kevés jut el. Azonban a légkörön kívül keringő űrhajókon és űrállomásokon akkora sugárterhelés éri az űrállomáson levő űrhajósokat, mint ami az izotóplaboratóriumokban a megengedett szint. Fokozott naptevékenység, erős napkitörések esetén azonban a hosszú időn keresztül az űrállomáson tartózkodó űrhajósokat esetenként már veszélyeztetheti is, ezért az űrhajósok biztonsága szempontjából alapvető követelmény, hogy rendszeresen ellenőrizzék a sugárterhelést. Erre a célra a termolumineszcens dózismérők voltak igen alkalmasak. Ezek elve azon alapul, hogy egyes elektromosan nem vezethető kristályos vagy üvegszerű anyagok az ionizáló sugárzás hatására megváltoztatják belső állapotukat, és ezt hosszú időn át, akár évekig is megtartják. Ha az anyagot felmelegítjük, akkor 149
