Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1953-10-01 / 7. szám
2.oldal __Magvac_Yégvát_ gyik legfá jdalmasabb állomása. Egészen a legutóbbi időkig. Azt reméltük, hogy a magyar vértanuk sorsát le is zártuk egyelőre. Mekkorát csalódtunk! A legutóbbi években az aradi bitófa uj életre kelt, .de most ezt a bitót nem idegen, hanem testvérkezek állították fel. Ezeken az uj aradi bitokon uj vértanuk sora tette le áldozatát a nemzet oltárára. Nem is annyira az áldozat volt a fájó, mint inkább az, hogy e bitofák körül magukat magyaroknak nevező egyének meggyalázták a ■nemzeti múltat, leesküdték ősi jogaikat, eldobták magyar múltjukat és egymást tulharsogva esküdtek fel az uj Arad urainak. Fájdalmas volt a nemzetnek Arad felé nézni, de ezerszette nyomorúságosabb a mi számunkra azokra bitókra nézni, amelyeken a magyar értékek egész sora pusztult el, mert egy uj hatalom úgy akarta és ez az uj hatalom készsé.ges kiszolgálókat talált - magyarok között. A legújabb Aradnak ez a megdöbbentő tragédiája magyar szempontból. t Ennek a ténynek a leszögezése nem rekriminálás, csupán a történelmi tényékhez való hűség. Annál is inkább akarjuk, hogy eme megállapításunknak maradandó nyoma maradjon, mert azok, akik ezt cselekedték - akár tudva vagy tudatlanul - ma az emigrációban az általuk meggyalázott magyarság vezéreinek tolják fel magukat. Mi, akár régi amerikás magyarok, akár a legújabb magyar katasztrófának áldozatai, az aradi bitofák árnyékában tiltakozunk eme újabb nemzetgyalázási kísérlet ellen. Mi tudjuk és hisszük, hogy a magyarság újból fel fog támadni, mert a legújabb magyar mártírjaink vére megter■mékenyiti az örök magyar lelkületet, újabb áldozatok és harcok meghozására és megvívására ad erőt és kitartást. Feltámad az ország, mert újra voltak mártirjai, mert újra [kitermelte a magyarság magából azt a szellemi elitet,amely csak áldozni, csak dolgozni, csak harcolni és meghalni tud, de amely nem tudott a múltban sem, meg a jövőben sem - számolni. Azok, akik számoltak és 'reá Ipolitikát* űztek, nem haltak meg a nemzet vértanúiként, azok ma nagy hangon ágálnak és vezérkednek vagy legalább is minden erejükkel azon törekednek, hogy vezérkedhessenek. Amikor mi meghajtjuk elismerésünk zászlaját az Aradi Tizenhárom előtt, meghajtjuk azt a magyarság legújabb mártirjai előtt is, ha tetszik az ellenfélnek, ha nem. Nem volnánk méltek a Tizenháromhoz és nem volnánk méltók az uj mártírjainkhoz, ha először azok beleegyezését és jóváhagyását kérnénk, akik őket a bitóra juttatták. Miattunk kiabálhatnak azt, amit akarnak, ami éppenséggel jól esik nekik, de mi a szemeinket nem vesszük le az aradi éjszakába homályosodo’bitófákrol és büszkén valljuk okét sajátunknak, amint sajátunknak valljuk azokat is, akik a legnagyobb magyar megaláztatásnak váltak álb zataivá és magasztosultak vértanukká. Ezeknek a példája az, amely a lankadó karnak uj lendületet ad, amely a kiapadó forrást újra bőségesen táplálni fogja, amely újra megtanít bennünket hinni, dolgozni, áldozni, harcolni, ha kell meghalni még a - bitófán is! Fájdalmas állomás az ezeréves magyar történelemben. Jitofa, megaláztatás, vereség, elveszett szabadság, könny, a magyarság reménységének porbahullása, igaz magyar fér- Fiak vértanúhalála. Ami tulajdonképpen meglepő tény az, hogy a magyar történelem folyamán igen gyakran ütközünk az efajta esemé' nyekbe. A nemzetben feltámad vagy jobban mondva kirobban a szabadság utáni vágy, a saját ura akar lenrji, a maga sorsát akarja irányítani, megunta a mások dajkálását és a gyeplőt ki akarja ragadni az elnyomó kezéből, de nem sikerül. Az elnyomó a hatalmasabb, neki lesz igaza, hiszen az emberi életben igen sokszor annak van igaza, akinek több a pénze, nagyobb a hatalma, amint az Ősembernél is az döntötte el a vitát, hogy kinek volt nagyobb a bunkója. 1948-ban a magyar lelkesedés az eget verdeste, a nemzeti önállóság lehetősége megjelent a horizonton és ezéi a magyar hajlandó volt mindenét feláldozni. Fel is áldozta. Azóta sok idő múlt el, sok év pergett le. A vita azóta is folyik: kinek volt igaza? Azoknak-e, akik a csendes fejlődés és nemzeti megerősödés útját tanácsolták és igy látták a szabad magyar jövőt biztosítva avagy azoknak, akik lángoló lelkesedéssel, tüzesen vágtak a dolognak, hogy máról holnapra megoldják a nagy kérdést. Ezen vitatkoztunk mi is hosszú éveken keresztül. Ma nem látom okát és jogát annak, hogy ezen vitatkozzunk, inkább a magyarság eme gyászünnepén, a magyar vértanuság emlékezése napján tart-j sunk egy kis lelki ismeret-vizsga lást. Ma már igazán nem ha-j tároz az,hogy akkor kinek volt igaza? Inkább határoz, hogy akár az egyik, akár a másik elgondolásnak a híve volt, jo magyar volt. Akárki követte is volna el a hibát, a nemze megfizetett érte ott Aradon a 13 mártírral. Mert a Nemzet mindig megfizetett. Akkor is. Drága volt az ár, az aradi 13 tette fel a koronát az áldozatok egész sorozatára, hullatta az utolso cseppeket abba a vértengerbe, ahol összegyülemlett minden magyar vér, amely ebben a szabadságharcban is hullott. Igen sokan elmentek az aradi 13 előtt, ők csak a sort zárták be. Harcoltak és vértanuk lettek. A Nemzetnek a Vértanúi. Akármerre is dobta szét a sors a magyarságot, ezen a napon egy pillanatra megáll a magyar. Ott, ahol van. Lelki' szemei előtt a messzeség homályában feltűnik egy menet. Hosszú sorban vonulnak el előttünk. Mind hősök ők, mind férfiak...Meglett férfiak, pelyhedző állu gyerekek, lelkes nők... magyarok... Dolgoztak.. .áldoztak.. .harcoltak... meghaltak... Magyar sors, A nemzet életéért és szabadságáért vívott harcban mindig voltak, akik nem kérdezték mi az ár és mindig voltak, akik mérlegre tették. Akkor is voltak aradiak is, meg voltak mások is. Azonban csak azokból nőtt ki egy boldogab jövő, akik nem kérdezték: mibe kerül? Ezek voltak a nem- I zet építői, a többiek a nemzet kufárai. Akkor azt gondolták és a legutóbbi időkig mi is azt | gondoltuk, hogy Világos, Arad volt a magyar történelem e-
