Magyar Paizs, 1908 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1908-10-01 / 40. szám

2 M A G Y \ R PAIZS 1908 október 1. törvényt ül felette. Haynaut is elérte a megérdemelt büntetés és megfogamzott rajta az ártatlanul megkinzottaknak ezerszeres átka. Amilyen undok volt az élete, olyan volt a halála is. Élve rothadásnak induló testét a rajta nyüzsgő halálíérgek ették meg. A történelem csupán egy ilyen esetről emlékszik meg. A vérengző Sulláról jegyezte fel, hogy hasonló halállal mult ki. Ámde eme rettenetes igazságszolgáltatás nem támaszthatta fel a nagy holtakat, nem heggeszthette be a nemzet vérző sebeit, nem száríthatta fel az. omló könyeket. Fe;lázadt a brutális kegyetlenségeken az egész művelt világ, de részvétének egész mellegével, rokonszenvének egész erejével sem tudta pótölni a mélyen sújtott nemzet veszteségeit, legfeljebb csak enyhítette mérhetlen fájdalmát. És multak az évek. Az elmosódó vérnyomokkal felszáradtak a könyek is; a szörnyű események kegyeletes emlékké, a mardosó kin szentelt fájdalommá enyhült. Hisz! a múltnak fátvelán keresztül elmosódnak a vigasztalan vakínak komor képei, s már csak a megdicsőülés ragyogása szűrődik át merengő lelkünkbe. Elvesztek, meghaltak mind, a magyar szabadságharcznak oroszlánjai, a legendába illő hősök hősei. Gyalázatos bitóhalállal haltak meg ugyan. De az eszme, melyért éltek és meghaltak, az alkotmánynak és szabadság szeretetének a lelkével feltámad, s tovább él a fiakban és unokákban. Az elszenvedett bitóhalál elvesztette gyalázatának a falánkját és a martyrium hősiességében dicsőitette meg magát. A vértanuk alakja elmosódott, hogy szent fogalommá válva testet öltsön az utódokban. Porlandó maradványaikat a síri nyugalom csendje fedi, de lelkökiek kincsei a nemzetnek dús öröksége. A csodatettek hőseit elvesztettük ugyan, félisteni küzdelmeikkel szerzett ama vívmányokban, melyeket a Haza boldogítása és felvirágzása érdekében áldozatvérükkel pecsételtek meg, visszanyertük a soha nem muló hálának és kegyeletnek. A hálás utódok pedig teledni akarnak és — megbocsátani. Ám felejtsetek és bocsássatok meg, ha tudtok, de — tanuljatok is! És imádkozzatok, évente legalább egyszer abban a templomban, melyet 1849-ben az a Tizenhárom emelt Aradon. „A függetlenségnek, a szabadságnak és a magyar nemzet örök életének a templomában." A gyásznapnak évfordulóján emlékezzünk és elmélkedjünk meghalt Nagyjaink szellemében és az ünnep komolyságához mérten egy szívvel, s egy lélekkel. Oremus, flectamus genua! . . . Miniszteri engedélyezett szám 83306/1908 Csány szÉrtgyk Zalavármegye hölgyközönségéhez! Nehéz a magánélet küzdelme is, de sokkal nehezebb a nemzeti létért való küzdelem. Azért nehezebb ez, mert a nemzeti élelet sokan élvezik, de kevesen küzdenek érette. Kevesen a sokért. A történelem azt irja, hogy annyiszor megtámadott nemzetünknek a védelmében sokan kifáradtak, ezeren meg ezeren haltak el: golyó ölte, bitófa fojtogatta, számkíveA vértanukról. — Emlékek. — Hatvanadik évfordulója köszönt be maholnap házai históriánk ez örökre gyászemlékü napjának. Öszi borongásnak mélaárnya emlékeztessen bennünket ama csillagoltó sötétségre, amely az aradi gyásznap utáa Magyarországra ráborult. Babért, könnyet, virágot és kegyeletes emlékezést vigyünk a megszentelt hantokra. Az Aradon kivégzett tizenhárom generális mindegyike java idejében szenvedett vértanúhalált a szabadságért. Még a legöregebb, Aulich Lajos is csak ötvenhét éves volt, midőn kiszenvedett; a legifjabb pedig, gróf I.einingen Westerourg Károly, alig érte el a férfikor küszöbét, harminczadik évét tiltotté be éppen. Az ő sorsa talán a legtragikusabb valamennyi közt, mert tulajdonképpen szive vettette le vele az osztrák WalTenrockot. 1844-ben mint a 31-ik sorezred századosa a délvidéken állomásozott s Török-Becsén megösmerkedett a dúsgazdag, örmény származású Sissányi családdal. Aki csak egy kicsit is ösmerte a régi Pestnek társadalmi életét, tudja, hogy a negyvenes esztendőkben valóságos forradalmat csináltak a Sisaányi lányok. Bál, hangverseny, esteli társaság nem eshetett me.ü náluk nélkül, s a nemcsak gazdag, de csodaszép leányokat rendesen valóságos udvar környékezte az akkori aranyifjúság javából válogatva. Janka, Fémi, Eliz, — hogy melyik volt szebb, ki tudná ezt megmondani. Sághy Tóni, Almássy Céni, hajdani hires gavallérok, még galambősz hajjal is lelkesedtek és sirtak, ha a Sissányi lányokra fordult a beszéd. Elizuek imponált Leiningen gróf hódolata, aki nemcsak egyike volt a legdaliásabb férfiaknak, de lovagias akár Bayard, nyájas, kellemetes társalgó és olyan előkelő famíliából való, hogy még az angol királvi házhoz is atvafi. Eliz a törökbecsei park árnyas fái alatt járkálva, egyszer aztán kimondta az ultimátumot, — Jól van, de tegye le elébb az osztrák uniformist; akkor aztán mehetünk az oltárhoz, majd bizony, hogy engemet azzal csúfoljanak, hogy lisztes zsáknak lettem a felesége. Leiningeu szaván fogta a szép leányt. Beadta lemondását és már magyar diszben esküdött örök hűséget a lelkes honleány, Sissányi Erzsébetnek. 1844-ben történt ez — és négy év múlva már fölharsant a költő ébresztő szózata: Talpra magyar, hí a haza . . . Honos, magyar indigéna volt már akkor Leiningen, akit felesége biztatása mellett a régi katona is biztatott: — Eredi, vond ki rozsdás hüvelyéből a kardod a haza, hazád, a szabadság védelmére. És Leiningen elment — szemközt harczolva fivéreivel, akik a sasos zászló alatt maradtak. Tragikuma a legmegrázóbb. Neje a hajdani csodaszép Sissányi Erzsébet ötven évvel élte tul a vértanú halált szenvedett férjét, s mult tavaszon tették örök nyugalomra. Aulich — az isaszegi győző. Eokonkint küzdötte föl magát a pozsonyi vagyontalan polgárfi a katonai ranglétra fokozatain és mikor már alezredes le.t a Sándor czár nevét viselő gyalogezredben, akkor kiütött a szabadságharcz. Hós és filozófus. Egyik legnevezetesebb fegyverténye volt, midőn fenyegetett hadosztályát a hóval és jéggel födött Szkalka nyergén Körmöczbánváról Beszterczebányára átvezette. Mint ember igazi római jellem volt s ez talán még nagyobb tekintélyt szerzett nekt a hadseregben, mint vitézsége és katonai tudása. A szabadságharcz egyik legfényesebb momentuma volt, mikor 1849 április 24-én Aulich huszárjaival bevonult Pestre, s a rákosi táborban, a fővárosi legelőkelőbb körök hölgyei, mostre küldöttségben vittek akkor babérkoszorút Isaszegh hősének. Tiszteletére a nemzeti színház diszelötés emésztette őket s xelhulltanak legjobbjaink a hosszú harcz alatt;® utánok skinzó rabság könnye hullt árvánk hő szeméből,® s özvegyek és árvák elhullt' kedveseikért ezeren meg ezeren ostromolják vala panaszaikkal az eget. De mégis mind e küzdőknek és gyászolóknak a számok elenyésző csekély azokhoz a milliókhoz képest, akik nagyobb fáradtság nélkül élvezik a polgári jogegyenlőséget és "politikai szabadságot. Sokan, keveseknek a hulló vérok árán. Apáinknak és anyáinknak sirjok fölé halmot emelünk emlékül s évente legalább egyszer eljárunk a sirlakhoz hálából: ha csak nevet örököltünk is tőlp.k. Ha vagyont, becsületet és dicsőséget is örököltünk: erős kő-emléket is állítunk az emlékezésnek, a hálaadásnak és a kegyeletiek tanúbizonyságául és intő jeliil másoknak. »A meg nem hálált örökségen átok fekszik, mondja Kölcsey, meíyet csak hosszú megbánásnak a könve moshat le.« Örökséget hagytak ránk nem csak a honalapítók, hanem a fentartók is; örökséget hagytak ránk, akik ésszel és kézzel védelmezték sokszor megtámadott nemzetünket, magyar hazánkat s a műveltség kanaánja felé vezették vala; örökséget hagyott ránk Csány László is, Zalavármegyének történelmi nagy alakja, ki az 1848-as eszmék forradalmának első csatasorában küzdött. Tűrhetetlenül fáradozott megyéjében a szegény szolga népnek felszabadításán a polgári jog-egyenlőségért; lázongó vérrel követelte a politikai szabadságot, mert a magyarnak külön törvénye és saját alkotmánya van; a Kossuth-téle kormánynak országos biztosaként türelmetlenül védelmezett bennünket a határszéliektől, kik akkor is marták a magyart; miniszter korában, mikor a csata legjobban dult, vasutakat építtetett az alföldön. 1849 okt. adást is rendezett, midőn Batthyányné és Károly iné meglátogatták Aulichot páholyában. Daczára, hogy benne a nagy hadvezért becsülve. Görgeyhez inkább vonzódott Aulich, mint Kossuthhoz, sorsát nem kerülhette ki. Utolsó órái ban nagy lelki nyugalommal Horatiust olvasta és ugy halt meg, mint egy római hős. Ittebei és eleméri Kiss Ernő, valóságos, legeadás alak. Azokból a huszároktól, akikből a Hertelendyek, Simonyiak és Meskók termettek. Kiss Antalnak dúsgazdag fiaként, különös örömét lelte a drágábbnál drágább, szebbnélszebb lovakban: s ezért is a huszár életre szánta magát. Midőn atyja elvitte az ezredeshez, ez tudni sem akart a még gyermek Kissröl, de Kiss Antal pazar ajándékaival az egész tisztikart annyira megnyerte, hogy mégis bekönyörögte fiát az ezredbe. A fiatai Kiss Ernő gavallérságáról mesék maradtak meg. Egy izben például egyik látogatója egy remek, gyémántokkal kirakott dohányszelenczét látott ssztalán. Nagyou megdicsérte, mire Kiss igy szólt: — Önnek adom — örülni fogok, ha ez Önnek örömet szerez. A látogató szabadkozott. Kiss azonban az ablakhoz lépett, amely alatt viz folyt s a drága ékszert kidobja, ha a látogató nem akadályozz* meg s el nem fogadja a mesés értékű emléket. Máskor inspicziálni jött egy generális, mikor lovait jártatták lovászai. Volt vagy hatvan darab, kérdezi a tábornok, kié a ló s mindig hangzott a válasz: — Wachtmeister Kiss! Csak később világosították föl aztán az álmélkodó vén generálist, hogy micsoda nábobnak a fia ez az őrmester. Különösen az alvidéki rácz lázadás leveretésében volt nagy érdeme Kissnek, aki noha már 1849 tavaszán nem a legjobb végét jósolta a szabadságharcznak, híven szolgálta bazáiát egészen a világosi katasztrófáig. A—K.