„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Csertán Ferenc: 20. századi zalai történet

CSERTÁN FERENC bevonulást. Az első lovas járőrnek a nyakába borult, oroszul köszöntötte őket. A két orosz erre irtózatosan megverte őt azzal a kísérő szöveggel, hogy „te is azok közé tartoztál, akik a nyakunkra segítették ezt a bandát". A bácsi soha nem iratkozott fel veteránnak, a politikai mozgalomba nem vett részt. Újjáépítés - leépülés Három viszonylag nyugodt év következett ezután. Földreform, újrakezdés 20 hektáron, infláció, azzal a többlet tehertétellel, hogy Édesapám már 60 éves, és egy 1943-ban rosszul beadott injekció miatt egyik lábára mozgássérült. Az oroszok által meghagyott és a földreformbeli kisajátítás alá nem eső gazdasági felszerelések fokozatos eladásával, az állatok elhajtásából visszamaradt két sánta ökör, és a kertünk előtt kidőlt beteg katonaló kigyógyításával teremtődött annyi lehetőség, amivel el lehetett indulni. A gazdaság újonnan földhöz juttatott volt dolgozói közül néhánnyal amolyan laza szövetkezeti formában közösen folyt a munka. A falu maximális együttérzéssel és jóindulattal viseltetett irántunk, az osztályharcról felállított minden marxi teóriát tökéletesen megcsúfolva. A kommunista eszmékkel egy-két ember kötelezte el magát ezidőtájt, a tisztességtelen haszonszerzés nem titkolt szándékával. A községi párttitkár pl. megjelent nálunk 1946-ban azzal, hogy meg szeretne minket kímélni a rendszer részéről a későbbiekben várható kellemetlenségektől, ezért cséplőgép garnitúránkat átvenné üzemeltetésre. Neki ugyan már '45 előtt is volt cséplőgépe, amivel bérben csépelt, de így uralni tudja majd a piacot. Ellenszolgáltatásképpen ingyen el fogja csépelni a mi gabonánkat. Az ésszerűség úgy diktálta, hogy ajánlatára mosolyogva mondjunk igent, amely - amellett, hogy némi igazságtartalma volt - kimerítette az útonállás fogalmát. A gimnáziumot 1945 őszén, Zalaegerszegen kezdtem el. Vonattal jártunk be többed magammal, kemény feltételek között. Indulás reggel 5 után, hazaérkezés délután, napi 10 km gyaloglás. Eleinte napi 2-3 vonatpár közlekedett. A kocsik átalakított marhavagonokból álltak, ablak és fűtés nélkül. Találkoztunk olyan kocsival is, ahol a padlón akkora lyuk tátongott, amelyen le lehetett lógatni a lábunkat és látszott a forgótengely. Zalaszentivánon megvártuk, amíg a tolatásokat elvégzik, mert a teherforgalmat ugyanaz a vonat bonyolította le. A 15 km-es út menetrend szerint több mint egy órát vett igénybe, nem volt azonban ritka a három órás menetidő sem. Álszent dolog lenne azt állítani, hogy mi, diákok nem örültünk ezeknek a késéseknek. A várakozási időket különböző játékokkal, elsősorban futballozással töltöttük. Labdaként teniszlabda nagyságú, esetenként házilag gyártott alkalmatosságot használtunk. A viszonyok nagyon lassan javultak, éveket kellett várni, mire az első beüvegezett személyszállító kocsik megjelentek, ezeket úgy megcsodáltuk, mint a mai gyermek a japán függővasutat. 58