„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Illés László: Emlékezés múlt időkra

EMLÉKEZÉS MÚLT IDŐKRE el előttem, aki az előszobában várakoztam, félre fordított fejjel B.L., a magyar irodalom tanára, akivel pedig jó viszonyban voltam, és T.L. dékán, akit az Egyetem téri rendház templomából láttam kijönni, amikor a fegyelmi tárgyalásomra sietett. Rendkívül nagy tudós volt, kedves ember, ő volt a bizottság elnöke. De hát mit tehetett, a rendszer megnyomorította a becsületes embereket is. A „kiirtásomra" ezután összehívott kari gyűlés azonban (óriási dolog volt ez abban a légkörben) nem szavazta meg a kizárásomra tett előterjesztést, amely felsorolta összes bűneimet: szüleim kitelepítését, UDB-s diverzáns múltamat (?), olyan egyetemi hallgatók pártfogolását, akiket a kizárás fenyegetett. Ennek ellenére a felsőbb instanciák 1951 májusában eltávolítottak az egyetemről. Ezt követően közel nyolc éven át a Csepel Művekben dolgoztam, későbbi feleségemnek a gyárban dolgozó nővére segített be oda, mint vas- és fémesztergályost, miután elvégeztem egy átképző tanfolyamot. A csepeli Királyerdőben laktam egy komfort nélküli házban, innen jártam be kerékpáron a gyárba. A Rákosi-rezsim légkörében ekkor - úgy éreztem - bezárult körülöttem a világ. Nem műkedvelő voltam az üzemben, hanem egy munkásközösség tagja, vélhetően életem végéig. Furcsa módon ezt nem szerencsétlenségként éltem meg, fiatal voltam, és érdekelt, amit csináltam. Eleinte három műszakban dolgoztunk, de aztán Pék János váltótársunk valamilyen szakszervezeti iskolára ment, mi pedig Balázs Gáborral, a szakma valóságos művészével ketten maradtunk a gépnél, egy 300-as WM esztergapadnál. 1951-52 az ún. „feszített ötéves tervek" ideje volt, több mint egy éven át 12 órás váltásban dolgoztunk, egy évben talán 2-3 szabad vasárnappal. Az eredmény pedig az lett, hogy Balázs Gabi bácsi értő oktatása mellett - azt hiszem - alaposan megtanultam a szakmát, „osztályidegen" létemre háromszor kaptam meg a sztahanovista csillagot. Nagy szó volt ez akkor, hiszen ugyanabban az üzemrészben dolgozott a két híressé vált sztahanovista, Muszka Imre és Bordás András. Még ma is jóleső érzéssel gondolok vissza azokra az élményekre, amikor egy-egy 12 órás műszak után reggel 6 órakor megelégedéssel néztem rá a csillogó-villogó kúpkerekekre a gép végénél, ezeket én munkáltam meg, én alkottam. Egy keresztútnál állt a gépünk, a reggeli műszakra érkezők alig tudtak átjutni a fémforgács halmokon. 1953-54-ben, amikor lazult némileg a hajrá, beiratkoztam levelező hallgatóként a Vendel utcai gépipari technikumba. Nagyon távoli perspektívaként felsejlett előttem a Műegyetemre bejutás lehetősége. 1955-ben engedélyezték az egyetem befejezését. Magyar-német szakos tanári oklevelet kaptam, amivel visszamentem a Szerszámgépgyár Fogaskerék üzemébe dolgozni, még újabb három évre, mivel egy instancia szerint „magyar szakos tanárokkal Dunát lehet rekeszteni". így tehát letaszítottak a munkásosztályba, amely pedig egyúttal az uralkodó osztály volt - állítólag. Egy alkalommal bent jártam az egyetemen, és találkoztam Lutter Tiborral,

17 az angol tanszék vezetőjével, korábban az Eötvös kollégium igazgatójával, ki aggodalmasan 29