„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Móra Magdolna: Zalaegerszegi emlékeim

MÓRA MAGDOLNA prédája legyen. Eközben kerestek. A tanfelügyelőségi altiszt hozta az üzenetet, hogy este öt órára menjek be az ÁVH Jókai utcai épületébe. Rosszat sejtettem, bár először azt hittem, hogy elbocsátott kolléganőm, Lábas Erzsébet felől akarnak érdeklődni tőlem. A rendőrségen egy Buchwald nevű tiszt fogadott és hallgatott ki. Természetesen előkerültek „bűneim": Amerikában élő nővérem, a szombathelyi szemináriumban tanuló öcsém, 1945-ös menekülésünkkel kapcsolatban állítólagos „kémtevékenységem", klerikális múltam és világnézetem stb. stb. Majd közölte velem: „Maga nő és entellektüell, sokat tudna segíteni nekünk!" Arra akart rábeszélni, hogy jelentsek a kollégáimról, a tantestületben folyó beszélgetésekről. Még a gondolata is elviselhetetlen volt számomra, hogy azokról az emberekről, akik megbíznak bennem, akárcsak semmitmondó mondatokat is leírjak. Látva vonakodásomat, csúnyán megfenyegetett, hogy kivisznek a jugoszláv határra, mintha én át akarnék szökni. Hozzátette, hogy senki sem tudja majd meg, hogy hová lettem. Ezt a lehetőséget elborzadva hallgattam, minden vágyam az volt, hogy csak haza jussak. Ezek után - további megfélemlítésül - erkölcseimet gyalázó mocskos szavak és szitkok közepette letuszkoltak a pincébe. A kihallgatás végén megígértem a tisztnek, hogy másnap visszamegyek, és választ adok a „kérésére", közlöm, mit vállalok. Azt gondoltam magamban, hogy reggel visszamegyek és megmondom, semmiféle jelentést nem írok, inkább lőjenek agyon, de a családom, a vőlegényem tudni fogja, hogy mi történt velem, s meg fogják érteni, nem tehettem mást. Estére idegileg teljesen kikészültem, másnapra belázasodtam, remegett kezem, lábam, orvost kellett hívni, aki munkaképtelennek nyilvánított. Az ÁVH-ra nem mentem vissza, de ettől kezdve rettegés volt az életem, mindig attól féltem, hogy értem jönnek és elvisznek. Persze ellenőrizték, hogy tényleg beteg vagyok-e; már másnap észrevettem az ablakunkból, hogy valaki figyeli a házunkat, sőt meglátogatott egy öreg ember is, akiről köztudomású volt, hogy az ÁVH-nak dolgozik. Egyedül alig mertem az utcára kimenni. Néhány nap múlva be kellett mennem az iskolába, ahol találkoztam egyik kedves kollégámmal, Farkas Sándorral, aki továbbszolgáló tiszt volt a 2. világháború idején. Csak annyit mondott nekem: „Magdikám! Láttam a zsebkendőjét az ÁVH-nál!" Ebből tudtam meg, hogy őt is bevitték. A kihallgatáskor mindent elvettek tőlem, ami a zsebemben volt, még a zsebkendőmet is. Egy szép kis zsebkendő volt, tarka széllel. Úgy látszik, bennünket egymáson keresztül akartak ellenőrizni! Betegségem és félelmem állandósult. Folyamatos orvosi, majd kórházi kezelésekre volt szükségem. Kiderült, hogy a pajzsmirigy működésének rendellenessége okozza a lázas állapotot, a nagy gyengeséget és a gyors lefogyást. Betegállományba kerülve még Kékestetőre is felküldtek szanatóriumba. 16