Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Csak a cséplőgépek elterjedése után helyezték udvarra vagy a szérűre a gabonaasztagokat. Az uradalmakban a béresek rakták a szekeret, s az aratók adogatták föl a kévéket kétágú villákkal (7. terem 34). A paraszti gazdaságban - ahol nem volt elég fogat, vagy csak egy vonó állat volt kisegítették egymást. Az egytehenesek összefogtak. Ugyanígy jártak el a cséplésnél is. Ezért a kisgazdák szeptember végére, október közepére végeztek a csépléssel. Az uradalmakban pajtákban, cséplőszínekben folyt a cséplés, míg a kisparasztok az udvaron alakították ki a simára döngölt szérűt (vagy ahogy vidékünkön mondják, a szürüt). Mindkét helyen ugyanaz a lényeg: a fejeket egyenlően érje az ütés, és a szem ne tűnjön el lyukakban, repedésekben. A 18-19. században a Balaton környékén elsősorban a kézi cséplés volt szokásban. Előfordult ugyan, hogy a Festetics uradalom lovakkal és ökrökkel is tipratta a gabonát, és tudunk gazdagparaszti birtokon történt nyomtatásról is, (friz bal 12.) ennek ellenére az általános mégis a cséphadarós cséplés volt. (7. terem 40). (Friz bal 13-15.) Lényege: 3-9 főből álló csoportokban dolgoztak a cséplők, és 19-21 kévét fektettek le sorban fejjel egymás felé. Ennek először egyik - majd megfordítva - a másik felét verték végig, alóla a szemet lapáttal fölmerték (7. terem 43), de előtte még szérügereblyével (1. terem 41) a szalma- és a kalásztöredéket lehúzták róla. Ezután kioldották a kévéket, szétterítették a gabonát (szómázás) és ismét alaposan megverték mindkét oldalát. A zsúpnak való kévék kiválasztása után favillával vagy vasvillával megrázogatták a maradék szalmát, hogy a szem kihulljon belőle, és elrakták a fészerbe, vagy az udvarra kazalba. A törekes, szalmás szemet törekrostán (7. terem 42) átrostálták (friz bal 16.), kellő időben megszelelték ahogy arról korábban már szóltunk, és fölkerült a mag a padlásra, a hombárba, a magtárba, ahol időről időre átforgatták, szellőztették, szárították. Sok esetben zsákokban tárolták. (7. terem 66-67) (7. terem frizjobb 6.) Az uradalom általában helybéli vagy közeli faluból való cséplőket fogadott, mert így azok naponta hazajártak, nem kellett ellátásukról gondoskodni. Mellettük azonban leszerződtettek vándormunkásokat is, akik egész éven át csépeltek. A Festetics uradalom igen szigorúan ellenőrizte a cséplőket. „Meghiteztette" őket, hogy lelkiismeretesen végezzék a dolgukat, de emellett még próbacséplést is végeztettek velük, nehogy csaljanak. A modern cséplőgépek igen lassan terjedtek. 1863-ban még csak 192 gőz cséplőgép működött az országban. (A 19. század második feléből származnak a cséplőgépbe esett lány szomorú sorsát megéneklő balladák.) A 20. század elején a parasztság között elterjedt a kézzel hajtott masina, amelyet a vele való nehéz munka miatt embernyúzónak \s neveztek (7. terem 39). Elsősorban szegényemberek vásárolták meg. Összeálltak öten (négy hajtó és egy etető tartozott hozzá), közösen megvették és közösen osztoztak a kereseten. Kb. 1914-ig használták ezeket, mert a férfiak bevonultak katonának, az asszonyok meg mozdítani sem bírták. A búzát és az árpát hajtották le rajta, a rozsot a zsúp miatt továbbra is kézzel csépelték. 10. részért csépeltek. A kicsépelt gabonát kézi mérővel, fémérövei (32 kg) mérték, (7. terem 63) tetejét a simítófával (7. terem 64) csapták egyenesre. 1920 körül jelentek meg a gőz csép lőgépeka falvakban. Jómódú gazdák tulajdonában voltak, akik egy-egy nyáron több falu gabonáját is elcsépelték (7. terem falon recens fotó). A gépet ökrökkel húzatták házról házra. A cséplőgéppel járt a gépész és a két etető. A többi munkást (kévevágó, szalmahordó, kazalrakó, zsákoló, polyva- és törekszedő) a csépeltető hívta össze - kölcsönösségi alapon.