Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

indulásakor még éppen olyan eszközökkel dolgozott, mint a jobbágyok. A külföldet járó gazdászoknak köszönhető, hogy hamarosan kipróbálták (modellgyűjtemény) és megszerezték a kor logjobb nyugat-európai földművelő szerszámait. A kisebb birtokosok még a napóleoni háborúk kedvező hatására sem tudtak lépést tartani a fejlődéssel, s a konjunktúra végén a nagybirtokosokkal egyetemben fokozottan visszatértek a hagyományos termeléshez. Hiába ajánlgatták az új mezőgazdasági gépeket a kor szakírói, ha az uradalmak nem tudták megvenni. Bright angol orvos és utazó 1815-ben megütközve tapasztalta, hogy a Georgikonban bunkós végű kézicséppel csépelték a gabonát, agyonzúzva vele a szemet. S a magot még mindig szórással, szeleléssel is tisztították, holott Festetics Kristóf már 1754-ben 12 gyalogos vasrostát csináltatott. A parasztság helyzete - hiába reménykedtek az Urbáriumban - nem javult, sőt egyre nehezebb lett. A népesség növekedése folytán a 18. század végére a jobbágytelkek teljesen elaprózódtak, rengeteg szabad munkaerő állt az uradalmak rendelkezésére, amelyet elsősorban a nyári nagy idénymunkák - szénakaszálás, aratás, betakarítás, cséplés - alkalmával vettek igénybe. Valóságos népvándorlás indult meg a peremterületekről az ország belseje felé. Ezért a megyék maghatározták a fizetés mértékét, nehogy egyes jobban fizető megyék magukhoz vonzzák a kevésbé fizetőképes területek szabad munkaerejét, s ott emiatt károk keletkezzenek. Hogy példával is éljek: a gazdasági szakírók - pl. Pethe Ferenc - jól tudta, hogy az állatokkal való nyomtatás sokkal gazdaságosabb (gyorsabb és olcsóbb) mégis azt mondta: ,,A' hol gyalog erő, vagy tséplésre szorult szegény ember elég van: ott jobb tsépelni..., a' hol pedig a' nyomtatást is nehezen győzik, mint az alföldön: ott nyomtass.. ." Szegény ember pedig bőven volt. S nem változott a helyzet a jobbágyfelszabadítás után sem, hiszen a jobbágyság nagy részét föld nélkül, vagy töredék telekkel szabadították föl. Csak az a szűk jobbágyréteg járt jól, aki megőrizte jobbágytelkét. Igaz, hogy a 19. század közepétől meginduló mocsárlecsapolások, (területünkön a Nagyberek, a Kis-Balaton, Zala szabályozás) nagy földterületeket szabadítottak fel, de ezek nagy része a földesuraké lett, másik részét a tőkével rendelkező gazdag parasztok (30 kh-200 kh) vették meg, akik a vasútépítések miatt meginduló áruforgalom segítségével már piacra is termeltek, s ők voltak azok, akik tőkéjük egy részét gazdaságukba fektették: modern félvasekét, boronát, hengert, rostát, sőt a 19. század végén cséplőgépeket vettek. Földjeik termőképességét trágyázással javították, áttértek a vetésforgóra, s állatállományukat jól tejelő nyugati szarvasmarhára és a zsírt és húst egyaránt adó mangalicára cserélték. Ök voltak azok, akik a takarmánynövényeket termesztették, és akik földjüket kisebb számú állandó bérmunkásokkal műveltették meg. Velük szemben ott állt a középparaszti réteg(10-35 kh), aki földjét maga művelte, és termelése éppen csak a család szükségletét fedezte. Nagycsalád esetén a föld gyorsan szétoszlott a gyerekek között, akikből kisparaszt (5-15 kh-ig), az unokáikból pedig földnélküli agrárproletár lett. Sorsuk elvált a saját földtől: egy részük kivándorolt Amerikába vagy munkát vállalt az iparban, nagyobb részük a nagybirtokhoz csapódott mint éves cseléd, részes munkás, vagy summás. A19. században a nagybirtok számára jó lehetőségek nyíltak a tőkefelhalmozásra. Minket ebből elsősorban a tőkés bérleti rendszer terjedése érdekel. A földesurak főként az arisztokraták - birtokaik egy részét bérbe adták vállalkozóknak, s az így kapott pénzt saját kezelésükben levő gazdaságukba építették be. (Dunántúlon ez az arány majdnem egyharmados!) A bérbevevők elsősorban ipari növényeket - főként cukorrépát - termesztettek, a cukor és szeszgyárak számára szállították az alapanya-