Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTÖRTÉNELEM 137 ugyanaz az útvonal, közben Köln, Wiesbaden, Ulm. Délutánonként rendszerint futballmeccset néztünk. A hadosztálybajnokságot a mi zászlóaljunk (6. számú) nyertes. Esténként térzene is volt. A hazamenésről állandóan kósza hírek keringtek, amelyek nem bizonyultak igaznak. Láttam az éhes nép mohóságát, amint nekiestek az amerikai szemetesautónak." A nagy utazásról visszatérve hallottuk Sanyi bácsitól, hogy hat magyar katonát mérgezés miatt kórházba szállítottak. M etilalkoholos bort ittak. Később híre jött, öten meghaltak közülük. Mindnyájan sajnáltuk, hogy ők már nem térnek haza. Egyébként bennünket is egyre jobban foglalkoztatott, hogy mi lehet otthon. Csak annyit hallottunk, hogy az egész országban — sőt Bécsen túl is — oroszok vannak. Egyesek tudni vélték, hogy Magyarországon is bolsevista rendszer lesz, mások szerint azt a szövetségesek nem fogják megengedni. Imre gyakran intett bennünket, hogy ne üljünk fel a különböző híreknek, főleg amelyek a hazamenetelről keringenek. Ő gyakorlatias lévén inkább azon törte a fejét, hogyan tudná sovány kosztunkat javítani. Ebbeli igyekezetében például egyszer beőgyelgett az amerikai konyhára, ahol - a németeknél bevált módon — leült és várt. Amikor kérdőre vonták, csak azt mondogatta „ájm hángri" (éhes vagyok). Miután mutatta is, hogy éhes, megértették palócos kiejtését, ellátták ennivalóval. Megismerkedtünk egy magyarul is jól beszélő amerikai katonával. Lenézte a hadifoglyokat, mert azok — ahogy mondotta — szemtelenek és erőszakosak. Szerinte aki megtudta, hogy ő magyar származású, az azonnal cigarettát vagy ennivalót kért. Kíváncsiak lennénk, ti hogyan bírnátok a nélkülözést, kérdeztük a katonától. „Akkor sem koldulnánk, mint ti" válaszolta. Később ugyanez a yenki megtudta, hogy Gémmel Karcsi szobatársunknak ezüst pénzérméi vannak, köztük két darab ötpengős. Nyomban „elkunyerálta" azzal, hogy a felettese számára gyűjti a külföldi pénzérméket és bőven megfizet érte. Karcsi napokig hiába várta az ígért fizetséget. Vagy egy hét múlva felismerte a „tolvaj" katonát, de az szóba sem állt barátunkkal. Június első napjaiban kezdték híresztelni, hogy lágerba költöztetik a hadosztályt. Senki sem örült a nem várt fordulatnak. A repülőtéren viszonylag jó körülmények között laktunk, nem volt zsúfoltság, rendszeresen tisztálkodhattunk. A koszt ugyan kevés volt, de sejtettük, hogy később még annyi sem lesz. A lágerba vonulást részletesen megörökítettem a naplóban: „(Június eleje.) Délelőtt kiadták a parancsot: pakolni. Nem tudtuk, hogy hova megyünk. Délután felsorakozott a hadosztály a reptéren. Ima után a zenekar a Szózatot játszotta. Truderingen keresztül megyünk. A vetést errefelé elverte a jég. Május 31én majdnem diónyi jég esett. Közel Riemhez egy tisztásra vonultunk. Itt a tisztek elbúcsúztak a legénységtől, mert őket külön lágerba viszik. Százas csoportokba rendezik a legénységet, vezetőjük egy altiszt. Majd bevonulunk a lágerba. Ez egy lóversenytér, s drótkerítések között sátrakban laknak a foglyok. Találkoztunk itt a Csóti testvérekkel, Gergely Karcsival és Stumphauser (Havasi) Miklóssal. Vacsorára kapunk egy liter levest és negyed komiszt. Mivel sátrat még nem kapunk, szabad ég alatt hálunk. A Laci mellé fekszem. Éjjel esik az eső, s átáznak a pokrócaim és a köpeny. Másnap sem tisztul ki, de estefelé felverjük a sátrakat. Csak féloldal vast fekve tudtunk aludni." A hadosztályt tehát átköltöztették a müncheni lóversenytéri (dagelfingi) táborba. Ez már igazi láger volt, szeges drótkerítéssel, s egyes pontokon dzsippen elhelyezett géppuskás őrséggel. A lágerban a már korábban ott levők véleménye szerint lehetett vagy húszezer fogoly, németek és magyarok elkülönítve. Találkoztunk olyan ismerősökkel is, akikkel annak idején együtt hoztak ki minket, de időközben máshova kerültek. Imre falubeli ismerősére akadt. Ez a fiú nekünk is hasznos tanácsokkal szolgált. így például: ne menjünk a láger drótkerítéséhez, a kosztunkat ne tegyük félre, mert ellophatják, a latrinára — ha kényes a gyomrunk — kora reggel menjünk, stb. A hadifoglyok egy része Münchenben romeltakarítást végzett. Ebben a — tábor területén kívüli — munkában a német foglyok (ahogy mi láttuk) nem vettek részt. Reggel 5 órakor kürtszóval ébresztették a tábort. A mosdási lehetőség korlátozott volt. Reggeli után ötösével sorakoztunk, majd gépkocsikra ülve München egyegy romos városrészébe szállítottak bennünket. Egyébként romokból mindenütt bőven volt. Lapátoltuk a törmeléket, válogattuk a téglákat. Vagy egy órai szünettel késő délutánig dolgoztunk. Az őrök többsége nem hajszolta túlzottan a munkavégzőket. Nehezen tűrték viszont, ha valaki eltűnt egy időre, például élelemszerző körútra, hiszen az átvett foglyokról el kellett számolniuk. Néha a csellengőket azzal büntették, hogy guggoló helyzetben téglát tartattak velük. Volt olyan őr, aki előszeretettel parancsolt fekvőtámaszt, s be is mutatta a végrehajtás módját. Élelemszerzésre leginkább a déli pihenő volt alkalmas', amikor az őrök étkeztek. A hadifoglyok, ahol én voltam, ebédet nem kaptak, ezért nehezen teltek a délutánok. Egy-két esetben én is sikerrel jártam a déli élelemszerző „eltávozáson". (Hiába az éhség egy idő után legyűr minden óvatoskodást.) Imrével olyan lakásba zörgettünk be, ahonnan egy katonazubbonyos férfi jött elő. Kenyeret kértem és nyújtottam feléje egy tíz márkást. ,,Te katonanövendék vagy" (Soldatzögling) mondta és hozott egy darab kenyeret. A pénzt nem fogadta el. Imrét pedig „weg da" (el innen) szóval kituszkolta az ajtón. Csak nehezen értette meg barátom, hogy ezúttal hiába vár. Ezek után lássuk a lágerélet egy napjának néhány eseményét az eredeti napló alapján: „(Június közepe.) Másnap századunk fele munkára megy. A kosztot leszállítják. Reggeli: fél liter leves, 10 dg konzerv és 8 főnek egy komisz. Vacsora 3/4 liter leves. Eleinte autóval (majd vonattal) visznek bennünket Münchenbe és vissza. Romeltakarítást végzünk. Kaptam egy német asszonytól munkaszünet közben levest és főzeléket, egy magyar családtól pedig fél komiszt a harmadik utcában. Lapulva bújunk vissza nehogy az őrök meglássanak." Esténként rendszerint várható sorsunkról beszélgettünk. Itt is voltak erdélyiek. Tartottak attól, hogy ismét román uralom alá kerülnek. Az egyik székely — ahogy mondotta — haza sem menne ha nem várná a családja, inkább bárhol Magyarországon maradna. A láger belső elválasztó drótkerítéseit megközelíthettük, azt nem tiltották. így találkoztam régi ismerősömmel, Sanyi bácsival. Csodálkoztam, hogy tizedesi rangot viselt, azelőtt csak öreg baka volt. Panaszkodott mert a lágerba jövet elveszett a poggyásza. Amikor a hadosztály a lágerba indult csomagjait azért, hogy ne kelljen cipelnie, a tiszti holmikat szállító teherautóra rakta. A tisztek és a teherkocsi más helyen kötöttek ki. Hiába kerestette (valószínűleg értékes) poggyászát, nem került elő. Méltatlankodott, hogy nincs egy váltás inge. Kölcsönöztem neki a tartalék jobbik ingemet, ígérte, hogy néhány nap múlva visszaadja, majd határozottan kijelentette, rövidesen nem szorul szívességkérésre. Mindezt elhittem, bár lm-