Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

138 HADTÖRTENELEM re azt mondta, hogy ráfizetek a hiszékeny ségemre. A zsúfoltság, a vízhiány és egyesek „pokrócozni való" hanyagsága tetvesedéshez vezetett. Szerencsére a mi sátrunkban még nem találtak férgeket. A latrina használata is némi „veszéllyel" járt. Az egyik „tetűgazda" egy reggel beleszédült, vagy elaludt és belecsúszott az ülőgerendáról a gödörbe. Odavaló vagy, mondták a szerencsétlennek. Slaggal mosták le a lágeren kívül. Este nem engedték a* sátorban aludni. Ez már valóban hadifogság volt, ahol a higiénia hiánya az éhezéshez hasonlóan gondokat okozott. Egyébként szinte állandóan éhesek voltunk, ami egyeseknél furcsa hatással nyilvánult meg. Például az egyik fogoly a reggel kiosztott napi kenyéradagját szétmorzsolta és lassan csipegette fel a csajkadeknijéről. Ez a ,,művelet" órákig tartott. Egy másik a reggeli bablevesét — mivel aznap nem dolgoztunk -- egész nap kanalazgatta és közben azt figyelte, hogy az ő adagja még mennyivel több, mint a vele tartó — ahogy mi neveztük — „lassú kanalú" társaié. Mi, akik reggel mindent „befaltunk", értetlenül néztük különös viselkedésüket. A fogolytábori esték különös hangulatot váltottak ki bennem. A takarodó trombitahangja egészen kicsi gyermekkoromra emlékeztetett. Veszprémben az egykori Almádi úti kaszárnyából áradtak valaha esténként e hangok. Hogy újra hallottam azokat, gondolataim mindig otthon jártak. Tovább végeztük a romeltakarítást, s feltehetőleg eközben megerőltettem a lábam. A bal bokám felett a már begyógyult sebhely újra gyulladásba jött, s egyre jobban fájt. A romeltakarítási napok egy váratlan esemény miatt is emlékezetesek maradtak. Az egyik amerikai őr hármunkat — akik téglát rakosgattunk — egy távolabbi romos épület pincéjébe vezetett. A pincében több összetört, téglával, faltörmelékkel borított bútor és egy lemezszekrény is hevert. A yenki az utóbbit akarta a törmeléktől megtisztíttatni. Szabaddá tettük az ajtaját, amit az őr azonnal feszegetni kezdett, de nem sikerült kinyitnia. Végül abbahagyta a kísérletezést, elzavart bennünket a helyszínről és a géppisztolyával a zárra eresztett egy rövid sorozatot. Megijedtünk mert a lövésre tégla és faltörmelék hullott, de szerencsére omlás nem történt. Ezt követően az őr könnyen kifeszítette az ajtót. A vasszekrényben iratokat és több köteg bankjegyet talált. A pénzt a zsebeibe gyömöszölte, s nekünk is adott egy kisebb köteget. Intett, hogy hallgassunk, majd visszamentünk a korábbi munkahelyünkre. A mi „részesedésünk" fejenként ezer márka volt. Később zavart a gondolat, hogy valójában — ha akaratlanul is — rablásban vettem részt. Imre — akinek elmondtam a történteket — csak anynyit jegyzett meg, hogy az őr aprópénzzel kiszúrta a szemünket. E nyomasztó gond azonban rövidesen feledésbe merült. Fogolytáborból hadikórházba kerültem. A váratlan, sorsomban fordulatot hozó eseményről naplómban a következők találhatók: „Június 20—22. Romeltakarítás közben fáj a lábam. Ma amerikai őrünk „pénzhez juttat". A következő nap a lábamon egy borsószemnyi kemény daganat képződött. Munkára mentünk és rajta állni fájdalmas volt. Mire este visszajöttünk babszemnyire nőtt. Éjjel aludni sem tudtam. Reggel bekötötték. Másnapra diónyira nőtt. Újra gyengélkedőre mentem. Az egészségügyi szkv. a hátán vitt a gyengélkedőig. Beutaltak a kórházba. Összepakoltam. Szóltam a szakaszvezetőnek Laci érdekében. 16-an mentünk autóval Münchenbe a M. Kir. Székesfehérvári honvédkórházba. Itt azonnal felvágták a sebemet. Az első este 39,2 fok lázam volt. Június hó 22-én kerültem ide és 28-ig voltam itt. Harmadik nap Laci, Gémmel és Malasits is megérkeztek. Többször is meglátogattak. Június 27-én elvitték a fekvőbetegeket Ingolstadtba." Június 28-án a betegek egy további csoportját, s velük engemet is az akkor Münchenben állomásozó Székesfehérvári Honvédkórházból Ingolstadtba, a M. Kir. 540. sz. (Kecskeméti) Hadikórházba szállították. Hónapokig Ingolstadtban . . . „Kicsi fiam ne játsz ólomkatonást, Háborúsdit, indiáncsatát. Eredj haza szépen Csókold meg az édesanyukád. Ha a nagyok rosszak, légy azért te jó, Hallgassd hát, hogy mit susog a szél, Eredj haza szépen Mert a papa békéről mesél. " A fenti éneket Ingolstadtban hallottam először. A város a Duna balpartján fekszik. A magyar hadikórház pedig a helyi gimnázium és főreáliskola internátusában (a ,,Canisiumskonvikt"-ban) székelt. Ez egy régi masszív épületegyüttes, vastag falakkal, zárt udvarral. A városban (illetve a közelében) hadifogolytábor is „működött". A kórházból ide irányították a gyógyultakat. (Több mint 40 év után tudtam meg, hogy Pintér Árpád barátom is egy ideig ebben a lágerban volt hadifogoly.) A kecskeméti" kórházban többszáz beteget ápoltak. Két, volt ,fehérvári" szobatársammal együtt a „Flandern" épületszárny 10. sz. szobájába kerültem. (Ugyanebben a kórteremben feküdt miután én már eltávoztam Rauscher Gábor középiskolai osztálytársam is.) Tóth Laci, Gémmel és Malasits a szomszéd szobákban kaptak helyet. Érkezésünk után fertőtlenítettek bennünket, ruháinkat pedig egy „gőzölő kazánba" rakták. Amikor holmijainkat visszaadták, elhűlve láttam, hogy bőrkesztyűm — amit Bagositól kaptam teljesen összezsugorodott. Hasonlóan tönkrement Budai honvéd féltve őrzött bőrkabátja. Reklamáltunk, de az egészségügyiek csak röhögtek rajtunk, az ostoba tudatlanokon. Budai belerúgott az egyik egészségügyibe. Erre azok nekiestek, ütni kezdték „bajtársamat". Felháborodásomban én is beavatkoztam, de valaki orrbavágott és fellöktek. Könnyen tehették, gyenge lábon álltam. Végül is egy zászlós teremtett rendet. A tumultust meglátva odajött és leparancsolta rólunk a túlerőt. Az eseményt kivizsgálás követte. A fertőtlenítést végző személyzet persze azt állította, figyelmeztettek minket, hogy bőrholmit ne gőzöltessünk. Mi dorgálásban részesültünk, a ^őzmesterektől" pedig megvonták a kimenőt. Az eseményt követően új szobatársaink a Flandern 10-ben Budaival együtt szívesen fogadtak. Már hallottak a „verekedésről". Rokonszenvüket — mivel a vacsorát lekéstük megosztották velünk. Az érkezést követő napok eseményeit bőven jegyzeteltem: „Július 1. Vasárnap. Június 28-án szállítottak bennünket Ingolstadtba, a Kecskeméti 540. sz. Hadikórházba. A felvételi után fertőtlenítenek. A kesztyűm a gőzben tönkremegy. Budai András verekszik az egészségügyiekkel, én is segítek. Egy szobába kerülünk. A szobában 20-an vagyunk. Én a szoba egyetlen ablakánál levő emeletes ágyba kerülök. Kenyeret (komiszt) egyik nap hárman, másik nap négyen kapunk. Itt napközben kártyázunk. A Laci néha átjön, nem messze van tőlem. A lábam már gyógyul. Július 2. Hétfő. 8 óra felé ébredezünk. A kávét üresen iszom, mivel vasárnap megettem a kenyerem. Délelőtt háromszor is volt vizit. Az alezredes úr is tartott vizitet. „Na, majomkirály mi van, mi bajod" kérdezte. Jelentem neki a bajom. „Hólyag nőtt a hólyagon" mondja nevetve. Ebéd elég gyenge. Leves és kelkáposzta. Délután sakkozom, majd a