Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

128 HADTÖRTENELEM Vittem egy kis noteszt is naplóírás céljából. Február 15-én a reggeli órákban kezdtek gyülekezni a leventék, majd rokonok, ismerősök kíséretében levonultak a jutási (Veszprém-külső) vasútállomásra. (Aznap reggel két nyilaskarszalagos személy a Gépház utcát is bejárta. Nyilván tudhatták, hol laknak a leventekorú fiatalok.) Az állomáson többszázan gyűltünk össze, nemcsak veszprémiek, hanem a környező községekből való leventék is. Ott volt az iskolatársaim túlnyomó része. Egy hosszú, marhavagonokból álló vasúti szerelvényen helyezték el a „szállítmányt". Negyven fő került egy vagonba. Bepakoltunk, egyesek szalmát szereztek, valaki egy teakályhát kerített. Osztálytársak, barátok igyekeztünk a vagonban is egymás mellé kerülni. "így jóbarátaim, Hegyi Higin és Tóth László mellett foglaltam fekhelyet. Ugyancsak a vagonban volt — akikre visszaemlékszem - Punka György, Horváth László, a Székely testvérek és Krammer Ernő. A negyven útitárs többsége ismerte egymást. A szerelvény a velünk utazó német katonák parancsára késő délután indult. Néhány magyar katona is tartozott a kísérethez. Nehéz szívvel indultunk az ismeretlenbe, de nem láttam, hogy egy-két szülőt kivéve valaki is siránkozott volna. A hozzátartozók, rokonok végig kitartottak. Anyám is integetett, amíg csak látott minket. Valami elszánt hangulat lepett meg bennünket, énekelni kezdtünk. Egyik társunk, Herczeg Gyuri még az indulás előtt krétával a vagon külső oldalára írta a — többek szerint rosszat sejtető „Halálbrigád" szót. Mások, akik jártasak voltak az idegenlégiós irodalomban, csak nevettek az egészen. Többen italt is hoztak, így éjjel alig aludtunk. A német kísérőinktől annyit tudtunk meg, hogy a Protektorat Böhmen" (Csehország) területén levő Égerbe tartunk. (A város mai neve Cheb.) Hogy mi lesz a sorsunk, arról nem sokat árultak el, vagy a kísérők sem tudták. Néhány társunk tudni vélte, hogy katonai segédszolgálatra kapunk kiképzést. Különösebben nem törődtünk a holnappal. Nem féltünk, a háború szele közelebbről többségünket még nem érintette. Élelmünk bőven volt, sőt még ellátmányt is osztottak: szalámit és komiszkenyeret. A nehézségek utunk 2—3. napján már jelentkeztek. A vagon hideg volt, kályhánk füstölt, alig adott meleget. Többen köztük magam is — megfáztunk. Németországi utunk fontosabb eseményeiről naplót vezettem. A naplót (néhány más, dokumentumnak tekinthető emlékanyaggal együtt) sikerült hazahoznom. A jelen 1. ábra. Naplórészlet (1945. február 15.) közlés a napló szószerinti szövege és az 1950-es évek elején — még frissen élő emlékek alapján — írt feljegyzéseimből készült. Lássuk tehát az eredeti napló szerint az első három nap történetét. (A továbbiakban az eredeti naplószöveget sűrű sorokkal jelöltük.) „1945. február 15. Csütörtök. Negyed tízkor már Jutáson vagyunk. Mégis délután fél hatkor indulunk. Közben az indulás előtt szerzünk kályhát, tüzelőt az állomáson. Énekszóval indulunk. Lassan tünedezik Veszprém látképe. Mikor a jutási fenyveserdő, a Nagymező, a nagytemplom tornyai, végül a csatári dombok is eltűnnek szemünk elől, egy pillanatra borongós érzés fog el. Egész éjszaka fenn tartózkodunk, danolunk és beszélgetünk. Hajnal felé nyom el bennünket az álom. Február 16. Péntek. Reggelre Devecseren keresztül Celldömölkre érkezünk. Celldömölkön adtuk fel az első leveleket. Dél felé Pápára értünk. Itt leszállunk rövid időre. A vagonból láttuk a Perutz gyárat és a repülőteret. Délután a tájat szemléljük. Győrszabad-hegyen ismét időzünk. A Higin 4 darab 2. osztályú fülkébe való bársonyülést szerez. Ezután ezeken fekszünk. Ma kapunk másodszor kosztot, szalámit és kenyeret. Négy óra felé érkezünk Győrbe. Estig nézelődünk az állomás körül. Február 17. Szombat. Szép napra ébredünk. Mosakodom jéghideg vízben. Minden nap jól elpiszkolódunk. Leveleket írok, beviszem a városba feladni. Padokat is szerzünk. Étvágyam nincs. Napközben nézelődünk a városban." Hazai tartózkodásunk utolsó állomása Mosonmagyaróvár volt. Óváron hosszabban időztünk és így lehetőség nyílt egy kis labdarúgásra is. Miközben a vagonok mellett rugdalóztunk, mások lőport gyújtogatva szórakoztak. A lőport különféle lövedékek hüvelyéből „szerelték" ki. (Mi volt Danuviások értői voltunk a lőszereknek. Nekem is szép gyűjteményem volt különféle fajtájú és méretű lövedékhüvelyből.) A főszakertó Hegyi barátom volt. Ez alkalommal egy nagyobb adag lőport robbantott, s az arcán könnyebb égési sérülést szenvedett. Az országot elhagyva Bécs volt az első jelentős állomásunk. Érkezésünk után azonnal nagy bombázással mutatkozott be a háború. Néhányan — kihasználva azt a lehetőséget, hogy mellékvágányra tolták szerelvényünket — éppen városnézésre indultunk. Egy aluljáróban vészeltük át a légiriadót. Ez az esemény sem volt különösebb hatással ránk. Sőt Pintér Árpád barátunk, mintha mi sem történt volna, vígan húzta tangóharmonikáján a Kék Duna keringőt. Valaki felfedezett a közelben egy illatszerboltot. Mindnyájan odaözönlöttünk, s megvásároltuk az öreg tulajdonos összes ócska áruját. Emlegette is a végén az „unerwartet Mirakel"-t (nem várt csodát). Szerelvényünk Bécsből Csehországon keresztül, Pilsenen át Égerbe tartott. A pilseni vasútállomáson időzve sört ittunk. Utunk nagy részén — nappal, amikor a vagonajtót megnyitottuk — a tájat szemléltem. Milyen szép lett volna az utazás más körülmények között. Égerben nem fogadták az „alakulatot". München körzetébe irányítottak bennünket. Ezzel megkezdődött életünk új, eseményekben gazdag szakasza.