Hudi József - Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem- Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából (Veszprém, 1999)

Emlékezés, emlékezet... - Hegedüs Zoltán: 1848-1849 emlékezete Mosón vármegyében

rendezvényről hazatérők találkoztak olyan honpolgárokkal is, „kik másutt ugyan, de ürülő kupák mellett ülték meg a márczius 15-ikét".

5 Ugyanezen év őszén - a 40. évforduló kapcsán - az aradi vértanúkról is megemlékeztek a lapban. A cikk szerzője látszólag gondosan kerülte a politikai felhangokat. A függetlenség és nemzeti önállóság harcosaiként ábrázolta a tizenhárom tábornokot, akiknek példája lelkesítő és buzdító, neve örök emlékű. Szólt a nemzet gyászáról, de az időközben eljött szebb korról is. Szomorúan jegyezte azonban meg, a megyéből sehonnan sem kapott olyan hírt, hogy megemlékeznének október hatodikáról. Egy héttel később megjelent ugyan egy tudósítás a Halászin tartott gyászmisés megemlékezésről, de aztán semmi több. A következő év vezércikkírója nemzeti újjászületésünk napjaként aposztrofálta március idusát, melynek eszméje abban az esetben fog „teljes egészében érvényesülni, ha a polgárok a szabadságra érdemesek tudnak és akarnak lenni, s vállvetve törekednek a haza felvirágoztatására"'.

6 A Széchenyi Kör nagyszámú közönség előtt tartotta ünnepélyét, melyen Petőfi-versek és dalok foglalták keretbe a beszédet. Az év októberében Aradon felavatták a vértanúk emlékoszlopát, melyen Mosón is, Magyaróvár is elhelyeztette a maga koszorúját. Az emlékbeszédek azonban már nem a fájó sebről, hanem a kegyeletről szóltak.

7 Ugyanakkor két nappal korábban - mint minden esztendőben - a hatóságok, egyesületek, iskolák testületi részvételével tartott istentiszteletekkel ünnepelték a király névnapját. Ezt a tudathasadásosnak tűnő állapotot (vagyis hogy - durván fogalmazva - hogyan lehet egyidejűleg éltetni a hóhért és áldozatát) az időközben eltelt négy évtized a régről ismert, jó király - gonosz tanácsadók" kép kialakításával, illetve az uralkodóval kötött kompromisszum józan tudomásul vételével oldotta fel, ahogyan a halászi emlékünnepről tudósító munkatárs írta: „Amily őszinte szívből eredt imánk felséges királyunkért 4-én, éppoly honfiúi hűségtől eltelt kebelből nyilvánult meg a kegyelet az aradi vértanúk emléke iránt október 6-án. " A millennium jelentette „fegyverszünetet" követően, a forradalom félévszázados évfordulójának közeledtével, a Kossuth-kultusz gyors kibontakozásával a kormány lépéskényszerbe került. Ha nem teszi március 15-ét nemzeti ünneppé, a közvélemény előtt válik hiteltelenné, ha igen, az uralkodó haragját vonja magára. Kompromisszumos megoldásként végül az 1898. évi V. tc. az áprilisi törvények szentesítésének évfordulóját jelölte ki hivatalos ünneppé. A gőzt azonban még ezzel sem sikerült kiereszteni, mert a társadalom továbbra is hajlíthatatlanul ragaszkodott március idusához, sőt az ellenzéki felhangok váltak dominánssá a megemlékezéseken.

9 Az új ünnepet csupán a hatóságok tartották, de ők is csak annyira, amennyire éppen kellett. Az utolsó békeévben, 1913-ban a már szokássá vált koreográfia alapján zajlottak a megemlékezések. A Mosonvármegye március 15-ei vezércikke a szabadságot tárgyalta, mint erkölcsi kategóriát. Szerzője a kötelező panelek után kifejti, hogy a szabadság eszményét csak a meglévő kultúrjavak határain belül kell keresni. A szabadság semmiképpen sem egyenlő a korlátlansággal; amikor szabadságvágy száll meg bennünket, senki sem kívánja a társadalom államszerve-