Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 27. (2002) (Szombathely, 2003)

Újkori történelem – Helytörténet - Kiss Gábor–Tóth Kálmán: Tárlatvezetés hét hangképben

Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője, 27 (2002) Omlik a lé, így hull most a szememből a könny. Emlékszem Rómára, a hajlékomra, a honvágy Kínoz, a Városnak száz emléke gyötör. Jaj, hányszor kopogott a halál kapuján a kezem, de Nem nyílt meg nekem, és nem tárult ki a sír! Mért, hogy megmenekültem az éles kardok elől, és Mért, hogy a hullám nem vette ölébe fejem? Istenek, ó akik ádázul sújtottatok énrám, Mert haragot táplál isteni társatok is, Késlekedő végem sürgessétek s a halálnak Nyissa meg ajtóját végre parancsszavatoké A Savaria romjaihoz kapcsolódó legrégibb és legpoétikusabb elbeszélés a szerencsétlensorsú Augustus-kori költő-óriás, Publius Ovidius Naso alakjához kötődik. A legenda már a 16. században felbukkant, majd újabb motívumokkal bővült, története végigkísérte a 18. és 19. századot, eljutott a hírlapok színes rovataiba és az útleírásokba, turisztikai kiadványokba. A legenda magvát Ovidius életének tragikus fordulata, illetve a fordulat következménye alkotja. Ovidius, e kirobbanó tehetségű, sokhúrú lanton játszó költő, akinek palettáján a színek a görög-római mitológia tudós feldolgozásától az erotikus szerelmi tankönyv megírásáig, a római ünnepek ihletett versekben való számbavételétől a maró gúnnyal fogalmazott, alkalmi közéleti versekig terjedt, élete vége felé - máig tisztázatlan okból - személyes konfliktusba keveredett magával Augustusszal. E konfliktus következményei a költő tragédiáját okozták. A princeps haragja Ovidiust Róma pezsgő szellemi környezetéből a Birodalom legtávolabbi végeire, a fekete-tengeri partvidék nyers katonai környezetébe, a barbár szkíták világába röpítette. A poéta hiába könyörgött kegyelemért, Augustus hajthatatlan maradt, s a „Keservek" és a „Pontusi levelek" minden sóvárgása ellenére sem kegyelmezett. A költő ellenállóereje viszonylag gyorsan megtört, egészségét aláásta az éghajlat, s pár évvel az ítélet kimondása után, anélkül hogy az Örök Várost viszontláthatta volna, csendesen és reményvesztetten meghalt Tomiban. Eddig a valóság, itt kezdődik a legenda. A 16. századtól adatolható, hogy lelkes, antikvitásbúvárló humanisták keresték, sőt megtalálni vélték a sorsüldözött költő sírhelyét. Nem csak Dél-Ukrajnában, illetve a mai román tengerparton, hanem más tájakon, így az erdélyi Temesváron, és Savaria-Szombathelyen is. Ma már jószerivel kinyomozhatatlan, hogy hol bukkant föl legelőször az a négysoros latin sírvers, amelyet egy német utazó a Fekete-tenger partvidékén, a pozsonyi Bruschius és a belga Ortelius pedig Savaria romjai között látott (vagy vélt látni). Mindenesetre a sírversnek Savariához kötődését megőrizték az évszázadok. Tudtak róla a 17. századi nyugat-európai utazók ugyanúgy, mint Wolfgang Lazius osztrák hadmérnök és Bruschius pozsonyi orvos, foglalkozott vele Bél Mátyás, a polihisztor és Schoenvisner István, Savaria első modern értelemben vett tudós monográfusa. Bél Mátyás így idézi Laziust: „ Ugyancsak ő (Lazius) említi, hogy egy hitelt érdemlő aggastyántól azt hallotta, hogy III. Frigyes idejében egy sírt ástak ki csontokkal együtt. Ennek köveire P. Ovidius Naso neve volt rávésve. IIa ez valóban igaz, akkor nem üz velünk vaskos tréfát Bruschius, amikor ugyanebben a sírban a következő feliratról emlékezik meg: Fatum necessitatis est I lie situs est vates, quern Divi Caesaris ira Augusti patrio cedere iussit homo. Saepe miser voluit patriis occumbere terris, Sed

frustra: hunc Uli fata dedere locum. Azoknak mondom ezt, akik szerint Ovidiust a Pontus-melléki Temitana nevű városban temettek el. Bármiként álljon is a dolog, annyi bizonyos, hogy a mi városunk környékén sok olyasmi található, ami a rómaiaknak nemcsak temetkezéséről, hanem a választékos és kifinomult életmódjáról is tanúskodik. "

2 1. P. OVIDIUS NASO: A száműzetés dalai. Ford. Krdődy János. Bp., én. 45-46. p. 2. BÉL MÁTYÁS: Vas vármegye leírása. (Ford. Tihanyi Tiborné Szálka Irma) Vasi Szemle 31 (1977) 280-281. p. 361