Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)

Alsó-Tisza vidékén, az újabb kori gyűjtések csak emléktöredékeket, szűk körre visszaszorult gyakorlatot rögzíthettek. Figyelembe kell tehát vennünk az archívális források szórványos adatait is, ha ki akarjuk tölteni a néprajzi gyűjtések alapján felvázolható elterjedési térkép fehér foltjait. A Tisza és a Körösök vidékének legfeltűnőbb gyűjtési tapasztalata, hogy a Tiszán Csongrádtól északra, s a Körösökön Köröstarcsától keletre, alig találták meg a kutatók a halkonzerválás emlékeit. Egy múlt század végi leírás Vezsenyből még említi a halszárítás üzemi módját,

102 Szolnokról szótári adatot ismerünk a szivorított 'szárított' halról,

103 Szabó Kálmán viszont — néhány évtized múltán, ugyanezen a szakaszon — aligha találta emlékét, mert csupán Kecskemét varosának a földesúrtól 1699-ben kapott, a cenzus fizetést igazoló nyugtájáról idézi a „két öreg pozsár, vagyis szárított potyka" kifejezést.

104 A Közép- és Felső-Tisza vidékéről több igen alapos, archaikumokat rögzítő halászati leírással rendelkezünk, s ezek egyike sem emlékezik meg a hal szárításáról. Nehezen lenne magyarázható, hogy az alaposan vizsgálódó Ecsedi Istvánnak,

105 Nyárády Mihálynak

106 vagy Kiss Lajosnak

107 egyaránt elkerülte a figyelmét, ha a XIX. század második felében jellemző lett volna erre a vidékre a halszárítás. Hiszen azt többször is emlegetik, hogy kereskedtek az élőhallal, a „felesleggel" pedig disznót hizlaltak.

108 Magunk, Ecsedi gyűjtőterületén, csak igen kétséges értékű adatot szerezhettünk: néhány idős poroszlói (Heves m.) halász hallott ugyan apjától a halszárításról, de arról nem tudtak pontos felvilágosítást adni, hogy ez a múlt század közepén-végén milyen mértékű volt; kereskedelmi célra vagy csak a maguk számára szárították-e a halat. Ha Frantz Alajos 1868-ban megjelent rövid utalása [„míg azelőtt sertéshízlalásra is használták (ti. a halat), s a szegényebbek nyáron át kiszárítva téli eledelekre elrakták"] valóban Heves és Külső-Szolnok területére vonatkoztatható,

109 ha nem másutt tapasztaltakat általánosított a szerző, könnyen megmagyarázható: miért találták ennyire töredékes emlékét a XX. századi gyűjtések. Egyelőre nem ellenőrzött egy amatőr gyűjtő tiszaluci (Borsod megye) beszámolójának adata sem. Gyermekkori emlékeként azt rögzítette, hogy 1900 körül hallott történetek szerint „a Nagyháton asszonyok, lányok egész nyáron át tisztították a halat. Zsinegre felfűzve megszárították, majd kereskedők ládába csomagolva szállították különböző helyekre".

110 Egyedül álló, de bizonyítottan nem a magyar etnikumhoz kapcsolható Vásárhelyi István részletes leírása. Az 1775-ben Ömassára (Borsod megye) telepített szlovák vasmunkások még az 1900-as évek közepén is nyakló szigonnyal fogták a pisztrángokat, s az október végén — az íváskor — nagyobb mennyiségben fogható halakat megfüstölve tartalékolták a böjti időszakra. A megtisztított, egykét napig sóban pácolt pisztrángok farkuknál felakasztva füstölődtek az erre a célra épített, primitív deszka füstölőkben.

111 Mind a halfogási módot, mind a füstölés gyakorlatát korábbi lakóhelyükről hozott ismeretanyag részének tekintette a közlő, s ez igen valószínű, mert a környező magyar lakosság nem ismert hasonló konzerválási eljárást. 102 Jókai Mór, 1891. 52. 103 Szinnyei József, 1893—1896. II. 576. m Szabó Kálmán, 1937. 105 Ecsedi István, 1934. 105 Nyárády Mihály, 1938. 107 Kiss Lajos, 1943; Kiss Lajos, 1961. 103 Kiss Lajos, 1961. passim. 109 Saját gyűjtés, 1958—1962. és 1975. — Frantz Alajos, 1868. 236—237, 110 Tőkés László, 1966. 137. 111 Vásárhelyi István, 1959. 59—61, 151