Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a 15. század elejéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 60. Nyíregyháza, 2008)

Szatmár megye kialakulása

és fiai, az Istvándi, Kölesei, Kömöröi, Zarándi (Zaránd m.) családok ősei. A királynői városok, Asszonypataka és Felsőbánya ekkor kezdik meg telepítéseiket, amelynek eredményeképp a század végére 14 faluval gazdagodik a környékük. A másik két királynői város, Szatmár és Németi pedig a városuk határának rögzítésével annak bővítését segítik elő, számos puszta birtok (But, Csedrek, Kisnémeti, Málkatelke, Résztelek, Sósteleke, Szentegyed) megszerzésével. ** * A megye természeti adottságaiból következően változatos növénytakaróval rendelkezett. A sík- és dombvidék jellegzetes fái a szil, ajegenye, a gyöngyösnyár, a mogyoró, a hárs és a vizes helyeket kedvelő fűz, éger, nyír és a mocsári tölgy voltak. A hegyvidék alacsonyabb, főként Ny-i és D-i lejtőinek a fája a sokféle tölgy, magasabban a bükk, a gyertyán, végül a fenyő. Megjegyzendő, hogy a Nagybánya körüli erdőkben található több száz éves szelídgesztenyefák - bár forrás nem szól róluk - a legkiválóbb bányafát adták. Az erdőrengetegben ma is megtalálható a medve és a farkas, a középkorban még a síkságon is megéltek a földrajzi nevek tanúsága szerint. A kisebb ragadozók közül prémje miatt szívesen vadászták a vadmacskát, a hiúzt. A megye területének csak kisebb része volt alkalmas szántóföldi növénytermesztésre, ezért az csak a helyi igényeket elégítette ki. A földet ekével művelték, a talajerőt ugarral, s bizonyára trágyázással biztosították. A termesztett növények közül a legtöbbször a búzát említik, majd az árpát, s rozsot is kell értenünk a gabona alatt. A learatott gabonát asztagba rakták, s ezután csépelték. A terményt száraz- és vízi- vagy hajómalmokban őrölték. A búzából kenyeret sütöttek, az árpából sört is főztek. Az állattenyésztésben a sertés (disznó) játszotta a főszerepet. A csordáikat ősszel a külön számon tartott makkos erdőkbe hajtották. Emellett a ló- és az ökörtartásra van számos adatunk, az előbbiek méneseiből kerültek ki a harci mének, az utóbbiaknak elsődlegesen igavonó szerepük volt. De éppen a Baromlak helyneveink, s a marhák gyakori említése bizonyítja, hogy a sertés mellett lakosság másik fő tápláléka a szarvasmarha volt, amit eladásra is szántak. Az erdők sokaságának, a korai idők legelőhiányának tudható be, hogy a juhokról jóval kevesebb adattal rendelkezünk. A ház körüli szárnyasok közül egyedül a tyúkot említik. Éppen a vizes élőhelyek (folyók, patakok, tavak, halastavak) sokaságának köszönhetően a táplálkozásban szerepe volt a halnak, a természetes vagy mesterséges tavakat gyalommal halászták. A falvakban, a házak körüli kertekben sok helyen gyümölcsösök találhatók, vagy legtöbbször magányos alma-, körte- és diófák álltak, itt kapott helyet a méhes is. Egyes, arra alkalmas helyeken megpróbálkoztak a szőlő telepítésével is, amelyből bor készült. A mezőgazdaságból származó árufelesleg a bátori, bélteki, szatmári (meg a nem említett németi) piacokon, továbbá a megye számos vásároshelyén (Asszonypataka, Csenger, Dobos, Gacsály, Jánk, Károly, Középhegy, Namény, Piskolt, Sárköz, Szálka, Vada, Vaja, Zazar) talált vevőre, igaz, ezek többsége csak a 14-15. század fordulóján kap hivatalos (királyi) elismerést. E helyekre kocsin és szekéren, ahol lehetett, ott hajón szállították a portékát, s cserélték iparcikkre, sóra. Az utóbbit Máramarosból a Tiszán Becsre, Dés környékéről a Szamoson hajóval és tutajjal szállították Szatmárba, ahol sókamarák voltak. Ipari termelés csak a két bányavárosban, Asszonypatakán és Középhegyen folyt, ahol aranyat, ezüstöt és rezet bányásztak, a nyert ércet törték-zúzták, majd kohósították. A kinyert nemesfém egy vagy nagyobb részét helyben, a pénzverőkamarában dolgozták fel, a felügyeletét a Szatmárban székelő kamaraispánok látták el. Szatmár megye fekvésénél fogva egy É-D-i, a Felvidékről az Erdélybe vezető útvonallal kapcsolódott a kereskedelem áramlatába. K-Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa megyék felöl Dés