Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

nagy ködben szinte semmit sem láttunk. Az ellenség már a kertekben volt, hangjukat hallottuk, de senkit sem látunk. A páncélosok lőtték a falut. A parancsnokunk a ház tornácáról adja a parancsokat, hogy tüzeljünk. Lőttünk is, de csak a torkolattüzeket láttuk, az orosz harckocsikat nem. Mivel a mi lövegünk állt, az oroszok hamar belőttek minket, de szerencsénkre a következő lövés a házba csapódott, s a szétfröccsenő törmeléktől Paravicini István főhadnagy úr a lábán megsérült. Láttam, amikor őt elvitték és egy német járműre föltették. A harckocsik egyre csak lőttek minket, mi is válaszolgattunk, de láttuk, hogy a helyzet percről-percre rosszabbodik. Parancsot senkitől sem kaptunk, s a harci zajból kivehető volt, hogy már mindenki menekül. Erre én is kiadtam a parancsot, hogy meneküljünk. A löveget otthagyva egy német járműre ugrottunk fel. A következő falunál leszálltunk, s mit ad Isten, nemsokára jön az üteg az ágyúkkal együtt és a mi hajtóink hozzák a mi otthagyott lövegünket is. Mint később megtudtuk, a többi löveg, a lovak és a hajtók az utcában beljebb álltak, s nem voltak olyan veszélyben, mint mi. Ugyanakkor az ellenség is leállította a támadást és visszahúzódott, úgyhogy a mi ágyúnkat is elérték a hajtók. Meg kell vallanom, az igaz, hogy a harckocsikkal szemben a kezelők álltak, de a löveg kimentése a hajtók érdeme volt - egy darabig csúfoltak is bennünket ezért. Erre mi azt feleltük, hogy megmutatjuk mi még, hogy nem vagyunk gyávák. Volt is még rá alkalmunk! A löveg újra a miénk, a tisztek ezt az esetet soha föl nem hozták. Ok is tudták, hogy a fronton sok minden megtörténhet így is, úgy is. Ettől a naptól kezdve tudom, hogy hol van Bugyi, s míg élek, nem felejtem el. Szent Borbála itt is velünk volt! A visszavonulásunk során az elkövetkező napokban Soroksáron keresztül Pesterzsébetre érkeztünk. Itt a lakosság összegyűlve nagy örömmel üdvözölt minket, abban a reményben, hogy megállítjuk az ellenséget, de ez, sajnos itt sem sikerült. Ebben a városrészben két napot töltöttünk, majd az összekötő vasúti hídon Csepel szigetére mentünk át. A Csepel-szigeten két vagy három hetet töltöttünk, Sziget újfaluban, Szigetszentmiklóson, Tökölön. Szinte az egész szigetet bejártuk ez idő alatt, állandóan váltogatva a tüzelőállásokat. Az osztály feladata az volt, hogy a Kis-Dunán keresztül adjunk tűztámogatást a túloldalon harcoló csapatainknak. Ez egy ideig sikerült is, de újra bebizonyosodott, hogy az óriási túlerővel szemben nem tudunk megállni, s a szigetet is el kellett hagynunk. Ercsinél keltünk át a Dunán. A folyó mindkét oldalán óriási a tömörülés. Egy motoros vízi jármű szállította át a csapatokat. Itt én azt a feladatot kaptam, hogy a félszakasszal elsőként keljek át a folyón, egy udvaron foglaljak tüzelőállást és azonnal tüzeljek át a Dunán, hogy lassítsuk az ellenség előnyomulását, illetve biztosítsuk a saját csapataink átkelését. Időközben a többi löveget is áthozták, azok is tüzelőállásba mentek, így az átkelés kisebb veszteségekkel sikeresen lezajlott. Az ellenség ekkor még nem erőszakolta az átkelést, túl a Kis-Dunán, a soroksári oldalon maradt. Az átkelést után eldőlt az is, hogy kik maradnak vissza Budapest védelmére, és mely alakulatok mennek tovább nyugat felé. Az osztályt Buda védelmére osztották 55