Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

be, s ezt a legénységgel is ismertették. Két gondolat foglalkoztatott akkor minket. Az egyik az volt, hogy dicsőségnek vettük, hogy védelmezhetjük a fővárosunkat. Táplált bennünket az elődök, Zrínyi, Hunyadi, Dobó hírneve. Mások oldalról viszont azt is tudtuk, hogy ez nagy, emberpróbáló feladat lesz, ami nemsokára be is bizonyosodott. Még Ercsiben tartózkodtunk, amikor az oroszok át akartak kelni a Dunán. Az osztály azonban olyan tűzösszpontosítást adott arra a helyre, hogy az ellenség visszavonult. Nagy volt az öröm a csapatainknál. Másnap pedig úgy átjöttek az oroszok a folyón, hogy szinte észre sem vettük őket. Ercsi után az osztály a Budai-hegyekben harcolt tovább. Az ellenség minden irányból nagy erőkkel támadott, de még nagyobb erővel védekeztek a körülzárt magyar és német alakulatok. A harcok során Érden, Erdligeten, Budaőrsön, a Gellérthegyen is voltak tüzelőállásaink. Ekkor tért vissza az üteghez a sebesüléséből felgyógyult Paravicini főhadnagy úr. Az ő jelenléte nagyobb erőt, bátorságot adott a tűzlépcső katonáinak, a kezelő legénységnek, hisz ő volt a mi közvetlen parancsnokunk, kinek bátorságáról, helytállásáról sokszor meggyőződhettünk. A Budai-hegyekben történt, hogy az egyik napon a két vonal között, a senki földjén megjelent egy csorda, vagy 15 sőre marha. Három derék katonánk önként vállalkozott, hogy a jószágokat behajtják, ne legyenek az ellenségé, meg hát később nekünk is szükségünk lehet rájuk. A vállalkozás sikerrel járt, a három katonából egynek a nevére is emlékszem: Juhász Vilmos honvéd. Ezt az akciót értékelte az osztály is, meg a civil lakosság is. Nagyon jó beosztással, nekünk még Pesten is volt ebből a húsból. Hajói emlékszem, már 1945 elején, a Ferenc József-hídon át az üteg újra Pestre vonult át. Ekkorra azonban a gyűrű már bezárult a főváros körül. A Ferenc Józsefhíd és az Erzsébet-híd között, a hajóállomásnál foglaltunk tüzelőállást. Ezen az egy helyen voltunk három hétig, illetve amíg Pest el nem esett. A tüzérosztály feladata volt tüzelni a Dunán át az ellenségre, a Budai-hegyekre. Ebből az állásból lőttük talán a legtöbbet, mivel itt voltunk egy állásban a legtöbb ideig. Később, ahogy szűkült a gyűrű, a Gellérthegy már akadályozta a lövéseket, mert nem tudtuk az átlőhetőséget a figyelővel közölni, és így számtalan lövedék a hegybe csapódott. Itt ismét történt egy emlékezetes esett. Ekkor ugyanis már belőtt elemek alapján adtuk le a lövéseket. Ez azt jelentette, hogy este beállítottuk a lőelemeket, és ha éjszaka le kellett adni egy-két lövést, nem ment minden kezelő a löveghez, elég volt egy ember, aki töltött, aztán elsütötte az ágyút és ellenőrizte a lőelemeket. így ment a lövéseket leadni az egyik kezelőnk, Bujáki Gyula honvéd, a második ütegből szintén egy másik katona. A lövésekből az egyik óriási csattanással a cső előtt robbant. Bujáki sértetlenül megúszta a dolgot. A második ütegnél azonban a gránát a csőben robbant és a kezelő a helyszínen meghalt. Később mondták, hogy valószínűleg a gyárban történt szabotázs, úgy szerelték a gránátokat, hogy a csőben, vagy közvetlenül a cső előtt robbanjanak. Az én kiváló kezelőm, Bujáki Gyula honvéd azonban soha többé nem vállalta az ágyú elsütését. Pesten napról-napra romlott a helyzetünk. Az ellenség állandóan lőtte a várost, a légtér sohasem volt üres. Fogyóban az élelem és a víz, ráadásul kezdtünk eltet vesedni. 56