Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
mit jelent az, hogy csoj? Azt mondja, hol hallottad, mert ő tót fiú volt, Gyulára való. Mondom, itt. Egy 10-12 fős csoport beszélgetett. Hát lehet, hogy azok észleltek, vagy tudja az isten, nem tudom pontosan. Lehányta Jancsi mindjárt magáról az egyenruhát, átöltözött, mert ott már volt civil ruhánk is, de nem bírtuk még a lovat sem kivezetni, egyszer csak két rövid sorozat, három rövd sorozat, az udvaron, géppisztolyból. János lefeküdt a szénatartó tövébe, mert elég magas volt az elől. Én meg a marháknak a túlsó végébe feküdtem, a jászolba. Hát az egyik marha már moszatolt, a másik még nem, mindenesetre ott voltunk. Bejön egy orosz, és kivezette a lovamat, a Vitézt. Az egy érzékeny ló volt. Mikor az a haszontalan ember a kezét rátette, olyan dübörgéssel volt. Azok nem úgy lovagolnak, mint mi, azok ütik a lovat. Az kiment a világból is, amikor ráütött a hátára. És egy idősebb ember maradt ott, szerencsére. Egy szarkafészekpiszkálóval elkezdte ott a szénát, a lucernát piszkálni. János meg alatta volt. Felhúzódott. Akkor az orosz kiment az ólba, belenézett, egész felment a jászolhoz, és mondta: szoldát, igyi szjudá! De nem szóltunk egy szót sem. Egyszer megint visszament a szénatartóhoz, hozzáfogott szurkálni, valahogy nagyon közel szúrhatott Jánoshoz, nem tudom. De egyszercsak János felkiáltott: Pista, gyere ide, mert rögtön agyonlőnek! ... Nem bántott bennünket, megfogta a két puskát a dikón, mert az ott volt az istállóban. Kivitte, kiürítette, földhöz vágta, összetördelte. A kézigránátot magához vette, mert volt ott bőven kézigránát is, és kísért bennünket. János nagyon csúnyán tudott nézni. Mint a megvadult bika. Ezért aztán nagyon megverték. Ahova bekísértek bennünket, volt ott egy őrmester. És az nagyon ütötte, még rúgta is. Engem nem bántottak. P. A.: Dömsödnél átjöttünk Csepel-szigetre. És Csepel-szigeten húzódtunk felfelé és kötöttünk ki Szigetcsépen. Szigetcsépen voltunk két és fél hétig. Átellenben van Majosháza, ott románok voltak, és oroszok. Itt hurkok vannak a kis Duna-ágban, tehát vannak kis szigetecskék, és egy ilyen kis szigetecskét kapott az ötödik század. De mert állandó volt a mozgás, szinte minden este bejöttek az oroszok, aztán még az őrszemet is ellopták, a műszakiak szereltek be elektromos áramot. De ez nem sokat jelentett, az átkelések csak folytak, csak folytak. Éjszaka az oroszok mindig kopácsoltak, míg meg nem csinálták a hatalmas tutajt, nappal csend volt. Innen felderítők mentek át mitőlünk oda a tengerit begyűjteni, mert ott volt a tengeriföld. És evakuálták a lakosságot, csak néhány öregember volt odahaza, Majosházán. A támadás egy éjszaka megindult, úgyhogy olyan jónak bizonyult a tutaj, hogy egy-kettőre még a tüzérség is átjött rajta. Mi toronyiránt keresztül-kasul Tököl irányába mentünk a határon keresztül. Emlékszem, Mészáros Zoltán őrnagy úr állt ott az úton pisztollyal a kezében, megállította a társaságot, a szekereket hasonlóképp, csak a kocsis ülhetett a bakon, más senki. Ott volt Sinkó Zoltán is, a fegyvermester, azt mondja nekem, én teveled leszek. De hogy hol maradt el tőlem, mai napig se tudom. Mert közben háromszor cserélt gazdát a falu. K. Zs.: Szigetcsépen volt a huszártemetés is. P. A.: Én nem emlékszem. M. I.: Nem tudom. Sz. K.: Nem tudom. 48
