Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

TAKÁCS ANTAL őrmester (2. huszárezred II. osztály gazdasági hivatalába beosztott altiszt) naplója (Részlet) 1942 őszén vonultam be Szabadkára, a magyar királyi Árpád fejedelem 2. honvéd huszárezredbe mint karpaszományos honvéd, alig huszonhárom éves fejjel. 1944 nyarán, miután már elvégeztem a pesti és a szegedi gazdasági tanfolyamokat, mint a II. osztály gazdasági hivatalába beosztott altiszt indultam ki a frontra, amikor már Magyarország egén igen sűrű és setét fellegek tornyosultak és a jövőnk semmi biztatót és kecsegtetőt sem ígért. A naplómat zsebnaptár-noteszbe naponta jegyzeteléssel írtam, és amikor az időmből telt, letisztáztam. Persze néha eltelt néhány nap is, amikor a front adta helyzet erre alkalmat nyújtott, mert bizony néha napokig meg sem álltunk. Ilyenek voltak, hogy csak néhány példát említsek: a Varsó környéki harcok és a front áttörése, a Kecskemét, vagy a Székesfehérvár körüli harcok, amikor óráról-órára változott az arcvonal. Ezért ha csak egy óra is adatott, rögtön másoltam a jegyzetemet, amikor még az élmények élénken éltek bennem, és a történések frissek voltak. A naplóban felsorolt nevek élő személyek, katona bajtársaim és feletteseim, akikkel együtt küzdöttük, szenvedtük végig a háború borzalmait, szörnyűségeit, tetőzve azzal a nyomasztó pszichikai tudattal, hogy a vesztes oldalon állunk. 1944- június 11. A frontra való indulás első napjának reggele. Gyorsan felkészülök és a még hiányzó felszereléssel elindulok a huszárlaktanya felé. Hazagondolok és remélem, hogy valaki eljön a búcsúztatásomra Újvidékről. Persze, ezt nem merem remélni, mert a tegnapi nap folyamán már elbúcsúztam szeretteimtől. A teherpályaudvaron találkoztam az ezredtörzs gazdasági hivatalával, ahogy mi neveztük, a gh-sokkal. Ok már kinn voltak és készülődtek a bevagonírozáshoz. Villamoson hamar kiérek a laktanyába, ahol a gh. már zsongott a készülődéstől. Itt kaptam a szerencsekívánatokat előléptetésem alkalmából. Nemsokára mindent felpakolunk a gh. országos járműveire (a szekerekre) és kimegyünk az osztály törzs körzetébe. 8 óra után indulunk. Ahogy kiérünk az útra, megpillantom fivéremet, aki már az egész laktanyát összejárta értem. Együtt mentünk ki az állomásra. Amíg a rakodás tartott, elbeszélgettünk. Szomorúak voltunk mindketten. Igyekeztünk mosolyogni és ezt ráerőszakolni a másikra is, bár tudtuk, hogy ezzel a beszélgetéssel bizonytalan időre búcsúzunk és lehetséges, hogy soha nem fogjuk hallani egymás szavát. Azért akad egy pár vigasztaló szó is. így tart ez, amíg be nem rakodnunk és el nem foglaljuk a helyünket egy nyitott vagonban. Az idő már dél felé járt, amikor betolták a szerevényt a személypályaudvarra. Hamarosan kürtszó harsan, jelzi az indulást. Először szeretett bátyámat ölelem meg és búcsúzom tőle, majd minden ismerősömet megölelem, megcsókolom és felkapaszkodók a vagonra. Ekkor már a gőzös is elindul és lassan visz ki bennünket egy 62