Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

előttünk ismeretlen helyre. Amíg látjuk egymást, integetünk. Valami furcsa érzés vesz erőt rajtam. A Teremtőre gondolok és bízom abban, hogy a jó Isten haza fog vezérelni távoli utamról. így értünk Kiskunhalasra, ahol a parancs szerint csatlakozni kell hozzánk 22 tengelynek. Ennek azonban a nyomát sem látni. Húsz percig állunk itt, s itt kapjuk az első hadi ebédet is. Én nem eszem semmit, valahogy nincs étvágyam, nem vagyok éhes. így megyünk tovább állomásról állomásra. Már egészen besötétedik, amikor Kunszentmiklósra érünk. A vagonban elhelyezkedünk és nyugovóra térünk. Nagy nehezen elalszom. Június 12. Soroksárnál ébredek fel. Hajnali 3 óra van és az eget sürü, szürke fellegek borítják, így nem sok mindent lehet látni, pedig érdekelne a bombázások miatt. Rákospalotán tartunk hosszabb pihenőt. Itt reggelizünk és mosdunk. Nemsokára befut egy szerelvény és nagy ujjongás következik, mert a mi légvédelmi tüzéreink érkeztek meg. Reggel 7 órakor indulunk tovább. A Dunával párhuzamosan haladunk és gyönyörű táj bontakozik ki a szemünk előtt. Az embert valósággal lebilincseli a vidék szépsége, és teljesen megfeledkeztünk arról, hogy tulajdonképpen hová is megyünk. Érsekújváron ebédelünk, majd tovább visz a szerelvény Galánta felé. Az eredeti terv szerint nekünk innen Zsolna felé kellett volna mennünk, de ezen változtattak és Szene felé irányítottak. Délután 3 óra felé érkeztünk meg e határmenti városkába. Itt új mozdonyt kapcsoltak a szerelvény elé, majd elindulásunkkor a vasutasok könnyes szemmel integettek. Az utolsó magyar őrháznál egy nénike sírva mondta az Isten hozzádot. Este 6 óra felé érünk be Pozsonyba. A szlovák váltókezelő „szerbusztok magyarok" kiáltással köszönti a robogó katonaszerelvényt. Este 9 órakor érünk Kuty állomásra, a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia határállomására. Június 13. Hajnali 4 órakor ébredek. A levegő hűvös, párás. A sínpár két oldalán fenyves erdők végelenjei. Nem tudok eleget lélegezni, mert az illat valami fenséges. Ezek után, mivel ma páduai Szent Antal napja van, fohászkodom az Úrhoz, hogy segítsen és legyen velem. Dél felé Oderberg városába érünk. Ez már lengyel területet. Hatalmas pályaudvar, teli katonaszerelvénnyel. Itt látok ukrán és fehérorosz menekülteket. Délután továbbindulunk. Az út szegény lengyel falvakon keresztül vezet, itt bizony már felismerhetők a háború vasfogának a nyomai. Éhező gyermekek serege fogad bennünket egy-egy pályaudvaron. Néhány közülük már magyarul könyörög és kér: magyar katonák, kérek kicsi kenyér! A Kárpátok utolsó nyúlványain robogunk már. Este egy nagyobb pályaudvaron újra pihenőt tartunk. Itt egy kicsit beszélgetünk a lengyel gyermekekkel. A németeket utálják, mert nagyon szigorúak. Június 14. Kielcén át reggel 6 órára Radomba érkeztünk. Hideg, szeles idő van, még a köpeny is kevésnek bizonyult. Radom után már mind több nyoma van a német-lengyel egyenlőtlen birkózásnak. Nemsokára egy hatalmas híd bontakozik ki előttünk. Itt látok egy pár szétlőtt erődítményt. Lassan átmegyünk a folyón, melyről megtudom, hogy a Visztula. Újra egy nagy pályaudvar következik. Már messziről látom a feliratot: Deblin. Itt ismerkedtünk meg egy eddig ismeretlen fogalommal: partizán veszélyes terület. Itt nap mint nap aláaknázzák a síneket, nem ritka látvány egy-egy felrobbantott, kiégett vagon. Ezért két üres, nyitott tehervagont kapcsoltak a mozdony elé, homokkal, kővel megrakva, mert ha ráfut az aknára, 63