Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
Amíg Pesten voltunk tüzelőállásban, a lakossággal is jó kapcsolatunk alakult ki. Naponta 30-40 embernek osztottunk ebédet, amíg a vételezett élelemből és a már említett sőre marhákból tartott. A hajóállomás egyik raktára tűzifával volt tele, amit egyenlően osztottunk szét. A lakosság mindezt nagy örömmel és köszönettel vette, s a nagy megpróbáltatások között igen kedvesen még viszonozták is. Az egyik idős hölgy 2 dl pálinkát hozott az ütegnek, egy énekesnő, akit Lindner Máriának hívtak, egy szép kis előadással mondott köszönetet. Január utolsó napjaiban a Lánchídon keresztül újra Budára vonultunk. Pest két nap múlva elesett. Budán a Vérmező Bors utca felőli végén foglaltunk tüzelőállást. Itt már jobbára gyalogosként működött a tüzér. Utcai harcok folytak, az ellenséget óvatosan megközelítettük, majd támadást indítottunk ellenük. Az egyik este is egy ilyen vállalkozásra indultunk tizenketten, de csak tízen jöttünk vissza, Laky Gábor főhdnagy és Szabó szakaszvezető hősi halált haltak. Ezekben a napokban a János-hegyen fölfedeztünk egy gazdátlanul hagyott löveget. Ugyanolyan 8 cm-es ágyú volt, mint a miénk. A kezelőimmel ezt a löveget elhoztuk az üteghez. Teljesen ép volt, a műszerek is rajta. Ettől függetlenül először ki akartuk próbálni, hogy jó-e. A löveget betöltöttük, előtte azonban vagy jó 15 méterre ástunk egy fedezéket, majd hosszú elsütozsinorral én magam sütöttem el az ágyút. Kifogástalanul működött, ettől kezdve az ütegnek öt ágyúja volt. Egy reggel azt a parancsot kaptuk, hogy a Vérmező másik végére, a Krisztina körúthoz vigyük az ágyúkat. Ezt már gyalogszerrel hajtottuk végre, lovakkal itt nem lehetett közlekedni. Az állásváltás majd egy napot lehetett vett igénybe, s az állandó tüzérségi és gyalogsági tűz, a repülőtámadások miatt legalább százszor vágtuk magunkat hasra. Az én lövegem új tüzelőállása a Póler utca végében volt. Innen már csak vagy hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi, a másikon az oroszok. Jól láttuk egymást. Az igazság az, hogy nekünk eredetileg fönn, a Várban kellett volna lennünk, de hála a tisztikarnak, úgy döntöttek, hogy mi ott fenn nem tudunk tüzelni, mert nincs megfelelő terep, ezért maradtunk a Vérmezőn. Még egy parancsot kaptunk, hogy a lövegeket vigyük a Krisztina körút sarkára. Veszélyes akció volt, mert az oroszok már nagyon közel voltak. Egy este , sötétedés után, egyenként vittük a lövegeket az új tüzelőállásba. Később kiderült, teljesen feleslegesen, mert innen már egyet sem lőttünk. Ekkor már szervezték a kitörést. Megérkezett az utolsó parancs is, hogy minden löveg vezető tegye harcképtelenné a lövegét. Eletem legkeservesebb perceit éltem át ezen az estén. A lövegzárat kiszereltem és messze eldobtam, a lövegtávcsövet kivettem és összetörtem és közben sírtam... Másnap, 1945. február 12-én reggel 9 órakor ugyanitt orosz fogságba estünk. 57
