A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) régészeti eredményeivel szemben is. Hallgatott hát, noha tudta, hogy a korai központok nem ott voltak, s a nagyfejedelmek nem ott laktak, ahová a sokszáz évvel későbbi krónikás hagyomány nyomán legjobb történészeink, legújabban öreg barátja, Györffy György helyezte őket, nincs régészeti nyomuk Székesfehéiva­ron, a Csepel-szigeten, a Csallóközben, Baranyában és Óbudán. Budapestre való másodszori visszatérése után utol­só kétségbeesett kísérletbe fogott (e sorok írója tanú­ja volt vívódásának), hogy a régészet oldaláról leg­alább áttételesen megpróbálja alátámasztani histori­kus barátunk kedvenc tézisét, azt, hogy a honfoglalás kezdetétől Budapest volt az ország közepe. Éveket áldozott az óbudai Fejéregyháza és „Árpád sírja" ka­landos (90%-ban dilettánsokra visszavezethető) kuta­tástörténetének. Vagy 80-100 gépelt oldal kézirattal el is készült, amikor végleg belátta, hogy ez az út sehová sem vezet. Nem tette közhírré, hallgatott és „archivál­ta" saját kéziratát. Elhallgatott, mivel ezúttal is korábbi énjével és másik öreg barátjával kellett volna szembe­fordulnia. Egyetlen kiút maradt számára: szakítani a régészettel, s valami egész mással foglalkozni. Az 1966 tájától 1971-ig terjedő évek már előrevetí­tik azt a lelkiismereti válságot, amely Dienes Istvánt 1975 körül arra kényszeríti, hogy felhagyjon a régé­szet művelésével. Mi több: annyira szembeforduljon vele, hogy két évtizedig még barátai se tudják rávenni arra, hogy akárcsak beszéljen a régészetről. Miközben a zempléni sír kapcsán kitört „Álmos­vitában" ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Dienes István tudása és modern anyagismerete mennyire meghaladja a korábban a honfoglalás kor nagy, nemzetközi szaktekintélyének tartott Fettich Nándor egyre időszerűtlenebbé váló ismereteit, aköz­ben Dienes István önmagát - már akkor is érthetetlen szerénységgel - mestere, László Gyula igyekvő köve­tőjének, a tárgyakat „megelevenítő" néprajzi szemlé­lete szerény utánzójának hirdette, holott bárki tárgyi­lagosan megállapíthatja: már legelső munkájában a saját útján járt. A maga idejében valóban országos hatású, ám 1944-1945 után a honfoglalás kor régésze­téhez alig-alig valamicskét hozzátevő mesterétől - szel­lemén kívül! - nem volt mit tanulnia, arra pedig saját „leállása" után végképp nem volt képes, hogy korábbi eredményeit olyan sikeresen táplálja bele a közvéle­ménybe, amiként azt éveken át mestere tette. Éppen a médiában és a közvéleményben való sikertelensége vezette téves önértékeléshez. Sem tevékenysége csú­csán, sem később nem vette észre - vagy ha észrevet­te is, maga sem akarta hinni -, hogy a régész, történész s jórészt a néprajzos szakma is már régen őt tekinti a magyar honfoglalás kor régész szakértőjének, hogy a leendő ifjú szakemberek és az egyetemi hallgatók is őt tartják mesterüknek, könyvét a korszak modern kézikönyvének. Pedig tudta, hogy döntő jelentőségű, új régészeti felfedezésekre jutott. Neki sikerült először a korábbi előkelősködő vagy éppen mélymagyarkodó „török" elméletekkel szemben régészeti leletekkel és mód­szerrel kimutatni a honfoglaló magyarság ugor eleme­it és hagyományait, köztük olyan nagy jelentőségűe­ket, mint az ősmagyar művészet önálló (tehát nem az avaroktól „örökölt") világfa képzetét és ábrázolásmód­ját. Neki sikerült először bizonyítania, hogy a X. száza­di gazdag és önálló magyar művészet csak csíráiban, elemeiben vezethető vissza a „levédiai" steppékre, va­lójában az új hazában kivirágzó és kiteljesedő, s csak­nem az egész X. századon át továbbfejlődő művészet­ről van szó, amelynek anyagi alapjait a nyugati és déli hadjáratok nyomában beáramló, sőt beözönlő nemes­fémek - elsősorban az ezüst - teremtették meg. Ré­gész szemmel nézve is rámutatott, hogy a külországi hadjáratok mögött a nagyfejedelmek, vagyis az Árpá­dok hatalma állott, régészeti érvekkel a semmibe utal­ta a „nomád pásztortörzsek laza szövetsége"-szerű történelmi szörnyképzeteket, s azokat a hazai és kül­földi nézeteket, amelyek a honfoglalókat „termelő" munkára képtelen improduktív, élősködő vagy ép­pen „uraskodó" nomádoknak hirdették, s valljuk be: hirdetik ma is. A hazai régészetben elsőnek mondta ki, hogy a sírok, temetők nem a honfoglalás „útvona­lát" jelölik, kivált nem a honfoglalás „harcait", nem is holmi folyami átkelőhelyeket és útkereszteződéseket őrző, felvigyázó csoportok véletlenül ránkmaradt em­lékei, hanem a X. századi magyar megtelepedés hite­les bizonyítékai nálunk is s mai határainkon kívül is, az egész Kárpát-medencében. Alighanem elsőként ismer­te fel teljes mélységében a honfoglalás kori magyar köznép kutatásának óriási jelentőségét, s azt a felelős­séget (vagy inkább felelőtlenséget), amely kutatásuk elhanyagolásához vezetett. Felismerése megóvta at­tól, hogy két mesteréhez hasonlóan kalandos utakon, visszafelé téblábolva, a késő avarság „továbbéltetésé­vel" próbáljon magyar köznépet alkotni, egy percig sem követte professzorát a „kettős honfoglalás" elmé­letében, az avar emlékeket két évszázaddal korábbi­nak hirdette a honfoglaló magyarokénál, s nem hitt „továbbélésükben", abban, hogy a magyar nép több­sége holmi „késő avar" leszármazott lenne. A két né­pesség közé - éppen szerinte! - döntő fontosságú „falat" emelt a csak a magyarságra és hitvilágára jellem­ző koponyatrepanáció és a magyarság temetőinek és sírjainak az avarokétól különböző, tehát másféle világ­nézetet tükröző tájolása. Amiként a hun-magyar „ro­konságot" is a XIII. századi Kézai Simon „leleményé­nek" (ez az ő kifejezése) tartotta. Nem csodálkozha­tunk ezek után, ha a meghökkentő elméletekre fogé­kony médiánk nem őt népszerűsítette és a „nemzeti" közönség egyik része sem túlságosan kedvelte. 1982-1983-ban nagy sajtónyilvánosságra jutott egyik ásatásunk. Egy nagy avar temető töretlen, szerves hasz­nálatát vélte látni az ásató egészen a XI. század köze­péig. A fellelkesült kutató a szerinte is egyedi vagy ritka esetet a kettős honfoglalás első egyértelmű bizo­nyítékának hirdette. Dienes István, az MTA Korakö­zépkori Albizottságának akkori elnöke a bizottság elé kérte az ásatót, a temetőtérképet, a sírok dokumentá­cióját. Szelíd, baráti hangon, de metsző logikával győzte meg az ásatót tévedéséről, arról, hogy egy dombhajla­ton egy VIII. században felhagyott temető véletlen XI. századi felújításáról van szó. Az ásatót távolról sem a bizottság győzte meg, hanem a bizottság általa évtize­dek óta tisztelt elnökének érvelése. Tekintélye annyi­ra vitathatatlan volt, hogy néhány évvel később az ásatót egy televízió-műsor keretében nem volt képes professzora, a kettős honfoglalás atyja, önmaga mellé állítani, a nevezetes temető örökre megszűnt az avar „továbbélés bizonyítékának" lenni. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 1.7

Next

/
Oldalképek
Tartalom