A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István A 70-es évektől kezdett tudathasadásossá válni vi­szonya történettudományunkkal is. Nyilvánvaló volt, hogy az 50-es (részben még a óO-as) éveket is abszolút mértékben uraló sztálini orosz gyarmattartó elmélet­tel szemben (egyik hazai hirdetőjének mára immáron fordított értelemben klasszikussá vált megfogalmazá­sa szerint „a magyar honfoglalás csupán múló epizód volt a hazai szlávság életében") örömmel csatlakozott a (más lehetőség híján kényszerűen) „korszerű" mar­xista köntösben fellépő nemzeti irányzathoz, önma­gát és saját kutatásait valamire becsülve, máshová nem is csatlakozhatott! Mivel munkáiban csak ritkán foglal­kozott történeti eseményekkel (viszont ha igen, ak­kor alaposan, tárgyilagosan; pl. az ún. „kalandozások", vagyis a nyugati hadjáratok eseményeivel és követ­kezményeivel), sajátos, szinte kálvini hittel ráhagyat­kozott történész barátai, Szűcs Jenő, kivált Györffy György munkásságára. Kevéssé mondható kálvininak, hogy gyakran csalhatatlannak, tévedhetetlennek hitte őket. E képzetét csak fokozta, hogy a poszt-sztálinista történészek nem nyugodtak bele abba, hogy az övé­kén kívül másféle nézetek is létezhetnek, s nem szűn­tek meg Györffyt és Szűcsöt „bírálni", sőt támadni. Sajnos a 80-as évektől már a politikától is áthatott tudományos viták és tézisek mindkét oldalon vitatha­tó szakmai eredményekre vezethettek, a szenvedé­lyes szélsőségeket lefékező, nagy tekintélyű Szűcs Jenő tragikus kiesése utóbb összebékíthetetlen irányzatok­ra és táborokra szakította szét a IX-XIII. századdal fog­lalkozó történetírásunkat. Kanyarodjunk vissza a régészethez, illetve a hon­foglalás korához. Minden elismerése és csodálata elle­nére sem vált Dienes István Györffy követőjévé az először 1970-ben kifejtett, s máig vallott (mi több: „továbbfejlesztett") elméletében, amely szerint az Ár­pádok a Dzsingiszkanicla hercegek módjára, nyájaikat maguk előtt terelgetve, még a honfoglalás után is évti­zedeken át „nomadizálnak" a Kárpát-medence nagy és kisebb folyói partjain, a régészek (de a néprajzosok is) tudták, hogy ez képtelenség, lehetetlenség és szük­ségtelen is lett volna. Nem foglalt vele kapcsolatban állást, bár tudta, hogy mennyire „sebezhető". Nem tud­ni, mennyi szabolcsi lokálpatriotizmus rejtőzködött a mögött, hogy Györffy nyomán maga is a Szabolcs várat már a honfoglalás elején megépíttető Árpád­utód, Szabolcs nagyfejedelem hívévé szegődött, mi több, egy időben maga is megkísérelte az elméletet régészetileg „igazolni". Való igaz - fentebb láttuk ­sehol annyi gazdag sír és temető nincs még az ország­ban, mint Szabolcsban és tágabb környezetében. Olyan számban és minőségben léteznek ezek, amin minden régésznek el kell gondolkodnia: jóval többről, s főleg másról van itt szó, mint a trónörökös hercegek nyíri dukátusáról. A tisztánlátásban Dienes Istvánt sokáig Györffynek Anonymusra és a krónikákra épített elmé­lete gátolta, az elmélet szerint csak a mai Budapest, kivált Buda lehetett a korai magyar fejedelemség köz­pontja. Amikor az „Árpád sírja" kudarc nyomán rájött, hogy nem a régészek leletei bizonyíthatatlanok, ha­nem a történészek elméletei, ismét nem maradt más lehetősége: valami mással kellett foglalkoznia. A „kitörés" útjára egyszer már rákanyarodott, 1969­ben a honfoglalók művészetének és hitvilágának bi­zonyos összefüggéseiről beszélt és írt. Most teljes ener­giával az ősvallás kutatása és megértése felé fordult. Erről itt csak röviden, mivel egy másik tudományterü­letről lévén szó, e sorok írója nem érzi magát illetékes­nek részletesebb ismertetésére. Első lépésként tisztáz­ta, s a trepanált és áltrepanált koponyák segítségével valóban elsőnek ő tisztázta a honfoglalók kettős lélek­hitét. Utána következett az eurázsiai világfa képzetek magyar megfelelőinek vizsgálata. E fához járult az ős­vallás tudója és letéteményese, a sámán, magyarul a táltos. A táltosok társadalmi szerepének megértésétől egészen a táltosok viaskodásáig, vagyis a teljes rend­szer rekonstrukciójáig eljutott 1975 és 1990 között. Véletlen szerencse, hogy élete utolsó öt évében sem kellett visszakanyarodnia oda, ahova többé nem akart visszatérni, a tárgyi régészethez és történelem­hez. 1964 óta igyekezett kinyomozni egy véletlenül gondjaira bízott, mondhatnók véletlenül hozzá került rendkívüli leletnek a lelőhelyét. Egy palmettamintás faragványokkal díszített honfoglalás kori csont tegez­szájra vésett rovásfeliratról van szó, amely kísérő ada­tok nélkül hányódott a Nemzeti Múzeum restaurátor műhelyében. Jól tudta, hogy a pontos lelőhely és a lelőkörülmények kinyomozása, illetve ismerete nél­kül hiába közölné ezt a minden kétségen kívül legré­gibb magyar írásos emléket, a nem régész szakembe­rek soha nem fogadnák el a pusztán tipológiai kor­meghatározást. 1990-ben valóságos csoda adta kezé­be a Homokmégy-Halom lelőhelyen feltárt honfogla­ló harcos sír dokumentációját. E nagyszerű lelet és felfedezés volt az, amely némileg megédesítette utol­só megkeseredett éveit. Befejezésül oldjuk az emlékezést néhány könnye­debb témával. Már szakdolgozatánál hasznát vette apja egészen különleges rajzkészségének. A kis mokány, kerekfejű, vidám apa (akire csak lelke hasonlított, kül­sőre nézve mecenzéfi származású anyja fia volt), aki nevét fiától Ö (=Öreg) betűvel különböztette meg, valósággal élvezte a honfoglaló művészek műveinek újjáalkotását, a legjobb, legbiztosabb kezű ötvös vagy faragó művész lett volna belőle. Ám mivel az nem lehetett, rajzban utánozta kezük minden mozdulatát. A nem Ö. betűs Dienes István sajnos keveset dolgoz­tatott apjával, nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy így akarja segíteni (pedig de rosszul tette!), meg félt is, elvégre legféltettebb nemzeti ereklyéinket kellett a múzeumi trezorból levinnie a Nyíregyháza széli kis kerti házba, amelyben idős szülei - miután a városban mindenükből kifosztották őket - meghúzták magu­18 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997

Next

/
Oldalképek
Tartalom