A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Cservenyák László: A napraforgó termesztése, feldolgozása és olajos ételek Nyírcsaholyban

A kórót használják tüzelőnek, különösen azok, akiknek nincs fájuk. A kóróból készítik az udvaron a sövényt, szükség esetén még szőlőkarónak is felhasználják. Korábban már említettem, hogy főleg ősszel, adventi és böjti időszakban ütöttek sok olajat. Az első olajütő Márton Sándor tulajdona volt Nyírcsaholyban. A múlt század végén épült, és 1920-ig üzemelt. A későbbiekben már malommal együtt működött. A Márton Sándor olajütőjében a következőképpen nyerték az olajat. A szárított mag először a hajalóba került. A hajaló garatába felöntötték a magot. Innen a mag két lapos kőhenger közé jutott, amely közül a felső lyukas volt, itt hullott ki a mag. A két kőhenger úgy volt összeállítva, hogy a magnak csak a héját törte le, és a kőhenger széléről együtt esett le a bél a maghéjjal, de közben a szelelő lapát az ondót vagyis a maghéjat oldalra fújta, a bél pedig egy ládába hullott. Háromszor is felöntötték ugyanazt, mert egyszeri felöntés után nem tisztult meg tökéletesen. A hajalót járgány hozta működésbe. Egymáshoz fogaskerekekkel kapcsolódott a két szerkezet. A fogaskerekek fából voltak. A járgányok felé sátorszerű tetőt emeltek, hogy esős időben a lovak ne ázzanak. A rúd elé 3—4 ló volt befogva, ha kifáradtak, váltották őket. A hajalóban megtisztított mag ezután a darálóba került, ahol lisztté őrölték. A daráló hengere vasból volt, melyet szintén a járgány hajtott. E lisztes anyagot aztán egy jászolszerű teknőbe öntötték át, ahol forró vízzel addig gyúrták, míg az egész pépszerű anyaggá nem vált. A sütőt vályogból építették ugyanúgy, mint az üstházat. A sütőben volt egy nagy kerek tepsii, ebben sült a pép. Sütés közben a pépet két lapos végű fakanállal kavargatták, hogy oda ne égjen. A sütőbe ondóval tüzeltek, ezt a feladatot egy külön fizetett állandó munkás látta el. öt peckdsnak hívták. A sütés után következett a préselés. A présnek a lényege a két vastag fagerenda, amelyet egyik végén vaspánt kötött össze, a másik végén pedig a fagerendába pontosan Ъе1еillő csavarmenettel ellátott fatengelyű kerék volt. Ezen a kereken ékek álltak ki, melyek segítségével a bakos forgatni tudta a hatalmas fakereket. A fakerék forgatása közben a két fagerenda mind összébb húzódott. E két fagerenda közé helyezték a préshordót, amely két végén feneketlen volt. Ide rakták a tömör vaslemezek közé a pépanyagot, a végébe még vászon rongyokat is tettek és a kerék forgatása közben a fagerendán lévő présedénybe beleillő nyomófa szorította ki az olajat. A présedényből az olaj az aláhelyezett edénybe csorgott. Egy présből 8—9 liter olaj folyt ki. Volt olyan, akinek három szorításra való magja is volt. A szorítást két bakos végezte, ök minden szorításból egy icce olajat kaptak munkájukért. Az olajütő tulajdonosának járt minden tizedik liter olaj és a pogácsa fele. A kiszorított olajat cserépedényben vitték haza. A pogácsát mielőtt a zsákba tették volna, aljára tisztított magot öntöttek. Minden olaj ütéskor vittek haza egész, kihéjazott napraforgó magot. A gyerekek nagyon szerették. Krupkának hívták. A kiütött olajnak nagy részét saját fogyasztásra használták fel. Nagyon ritka ember volt az a faluban, aki disznót ölt. A felesleges olajat már a legrégibb időktől kezdve a mátészalkai piacon értékesítették. Nem nagy tételben, hanem ahogy mondták: „szakítottunk a szánktól", mikor pénzre volt szükség, hogy beszerezzék a házi szükségleteket. Nagyobb távolságra csak az első világháború előtt és alatt jártak el olajat árulni. Ekkor Szolyva, Munkács és