A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)
Erdész Sándor: Nyíregyháza népi építkezése
A szomszédok, rokonok között mindig akad egy hozzáértő ember, aki az építkezést irányítani tudja. Előbb kiássák az alapot és 30—40 cm mélyen jól lestömpölyözik. Ezután földet hánynak az alapba és keményre bunkózzák. Régebben szokás volt, hogy az alapba, főleg az épület sarkába pénzt dobtak. A készülő falhoz hosszú rudakkal megtámasztott deszkákat helyeznek. A párosan álló rudak végeit összekötik, hogy döngölés közben a deszkák élne hajoljanak. A deszkák közé rozsszalmával vagy venyigével kevert földet lapátolnak. A falverésben legfárasztóbb művelet a döngölés. A falon egymás után 7—8 ember megy végig stopákkal, azaz éles bunkóval. (Háromszögalakú, tompaélű, lapított faék, hosszú nyéllel.) Az a feladatuk, hogy a deszka mellett a földet minél jobban leverjék. Utánuk két ember lapos bunkóval halad. (Hengeralakú fatörzs darab, egy vagy két nyéllel.) A lapos bunkóval tömörítik össze a falat. Az így megszilárdított fal mellől a deszkákat elvehetik és egyre feljebb húzhatják. Falverés közben az ajtónyílások helyét kihagyják, az ablaknyílásokat utólag vágják ki. A századfordulótól a házak és melléképületek alá kőalapot raknak, de a felmenő falakat továbbra is vert falhói készítik. A falverés után következik a tetőfeltétel, a tetőszerkezet összeállítása. A falra köröskörül sárgerenda kerül. Felül a tornácoszlopon major pank fekszik, de majorpankot gyakran tesznek a hosszanti falakra is, közvetlen a sárgerenda mellé. A folyógerendáknt félméterenként, keresztben fektetik rá a mestergerendára és a majorpankra. A folyógerenda a régebbi házaknál a faltól 50 cm-nyire, az újabbiaknál 30 cm-nyire nyúlik ki. A folyógerendákra, szorosan egymás mellé, nádkévéket fektetnek. A nádat 15—20 cm vastagságban pelyvás sárral tapasztják le. Amikor a sár elcsepeg, akkor alulról is feltapasztják. Ezt a mennyezetet plaffon padlásnak nevezik. Minden második folyógerendát felül, a végeitől kb. 10 cm-re kivésik, melybe beleerősítik a szarufa lábait. Mint mondják, csapra vágják. A beleerősítéshez szeget nem használnak. A szarufák csúcsait „A"-alakban, párosával összecsapolják. A szarufákat kokasülö fogja össze. A szarufákra keresztben léceket szegeznek. Említettük, hogy a tirpák építkezésben ismeretes volt a tűzmentes tető is. Ennek szerkezeti megoldását a Ilorváth-bokor 20. sz. alatti lakóházon tanulmányozhatjuk (31. kép). Valószínű, hogy itt a polgári építészet duplasoros födémszerkezetének átvételével, a paraszti építkezésben való alkalmazásával állunk szemben. A felvert falra sárgerendákat és mestergerendát fektettek. A félméterenként keresztben ráhelyezett folyógerendákra nádkévéket raktak és 15—20 cm vastagon lesározták (plaffonpadlás). Ezt követően a hosszanti falakat villával rakott törekes sárral 50—60 cm-rel feljebb emelték, 19 úgy, hogy a két hosszanti főfal teteje a padlás szintjétől 20—30 cm-rel magasabban van. A hosszanti főfalakra egy-egy újabb sárgerenda került, melyen kb. egy-egy méterre egymástól az átkötőg erén dák ós a csonkagerendák fekszenek, s az utóbbiak végébe a szarufákat csapolták. Azért, hogy a szarufák súlyától a csonkagerendák fel ne billenjenek, a belső végeit az átkötőgerendákba csapolt koszorúfákba erősítik. Ez a tetőtípus a múlt században eléggé gyakori volt, mint mondják, sok ház teljes leégését akadályozta meg. 20 19 Az ún. fecskerakást lásd: Győrffy 1943. i. m. 121. 20 Kálmán András 60 é. Púpos-halmi lakos közlése. 212
