Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életműve

hívta. A távozáshoz minden bizonnyal hozzájárult sikertelen házassága Holota Évával. Jellemére jellemző, hogy nehéz időben fest képet Strömfeld Aurélról. 1928-ban, vallomásos erővel. Jeney Irmával és Szép Ernővel járja a Hortobágyot 1927 és 1930 között, portyáiról beszámol Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában, híres képsorozata ma már része művészettörténelmüniknek. Ezután a felszabadulásig Budapesten él, ekkor készülnek balatoni, göcseji képei. Közben újabb esemény, újabb vállalkozás; feleségül veszi Császár Ilonát 1937-ben, akitől öt gyermeke születik. Mindez a hatvanéves férfi festő új élménye, öröme, gondja, helytállása. Súlyos csapás éri 1945 telén; a német SS-ek bosszúból felgyújtják budai lakását, művei nagy része elpusztul. Megismétlődik Paál László életművének sorsa, annak egy része is lángokban veszett el. Itt azonban nem a véletlen munkált, hanem a barbárság. Mégis, Boromisza Tibor nem roppant össze, s először 8 évet dolgozik Keszthelyen, utána hét esztendőt 1960. január 8-án bekövetkezett haláláig Szentendrén. Ez volt az ő festői búcsúja; még egyszer visszatért Balatonjához, Duna-partjához, hogy kincseit összegezze. Pályájának ívét László Gyula elemezte méltó szavakkal szentendrei emlékszobájának 1964-es megnyitásakor: „Barátaival, köztük Medgyessy Ferenccel boldogan nézték és kutatták, hogy népünknek milyen csodálatos művészete van. Boromisza Tiborban nagy elhatározás született: olyan művészetet kell teremteni, amelyben népművészetünk üde szépségei ötvöződnék az úgynevezett nagy festészetnek, a grand ártanak kifejezőerejével." Boromisza ennek jegyében cselekedett; egyeztette műveiben a forrást és a módszert olyan tökéllyel, hogy mindez észrevétlen maradt, csak az eredmény, az érték testesült nemes szándékában és tehetségében. A pályatárs szemével ítéli meg Tersánszky Józsi Jenő Boromisza Tibort, s hogy ez az ítélet méltatás, annak a modell az egyedüli oka, ő még közelebbről, még hosszabb idősík alatt figyelhette meg jellemét, karakterét, mint László Gyula. Érthetővé válik a körülötte fészket rakó csönd, hiszen Tersánszky Józsi Jenő szerint ez is Boromisza Tibor alkatából, emberi tisztaságából következik. Idézem: „Amikor küzdelme jól-rosszul célhoz ért, valójában mindenki másnak szerzett hasznot, kivéve Boromiszát. Sőt maga inkább háttérbe tolódott. Ez a különös folyamat végeredményben egész pályáján végigvonul. Fölfedezi a hibát, dolgozik a helyesbítésén, de végül ő maga kimarad a jutalomból. Boromisza azonban nem adja fel életelvét. Űjra meg újra kezdi a küzdelmet más oldalról, több oldalról is. Óvatosságot, kedveszegettséget nem ismer. Érdekei ellenére is kitart eredeti életeivel mellett. Mi ez? Mi, ha nem a szociális érzésnek szinte túltengése? Börtönt ül meggyőződéséért, mellőzést tűr, nem bánja, ha hasonló kortársai az orra előtt aratják le a jutalmat, amiből ő kimarad. Úgy érzi, hogy hivatása, nemzete számára él. És utolsó leheletéig ebben marad! Ez Boromisza Tibor!" Mindezt Tersánszky festőbarátja emlékkiállítására írta 1962-ben, mely Szentendrén nyílt meg augusztusban. Boromisza megvalósította Juhász Gyula jelmondatát: „Nem a pacsirta fontos, csak a dal." Művét azért tudta maradéktalanul megvalósítani, mert ügyet szolgált. Olyannyira azt, hogy közösen vizsgálta a fény özönt, Egryvel. Ö Szentendrénél, Egry a Balatonnál. Egrynek sikerült a kísérlet. Megtalálta önmagát; Boromisza tovább folytatta a keresést, így és ezért vándorolt tovább Hortobágyra, Ormánságba, Göcsejbe. Ez volt, ez lett az ő útja,. Osztályrészéüí számára ez jutott festészetünk nagy munkamegosztásában ; egyéni érték, kollektív eredmény. Ezzel meg is elégedett. Tersánszky szerint is, a valóságban szintúgy. A mesterműért vállalta a változtatást, ezt a képességét dicséri benne Haulisch Lenke: „A művész gondolkodásának nyitó ttságá114