Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)
Irodalom - †Mezősi Károly: Kisebb Petőfi-tanulmányok
addig már meg is feledkeztek az írók körében, mert Mikszáth Kálmán a pesti szoboravatást mondja a magyarországi első, nagy Petőfi-ünnepnek, olyan nemzeti ünnepnek, amelynél „szebb sohase volt még". Megállapítja azonban azt is, hogy Petőfinek „meg kellett kerülnie harminchárom esztendő óta az egész világot, míg ide juthatott a Dunapartra". Közben, „míg idáig ért, amerre járt, diadalútban magával vitte nemzetét". Kétségtelen, hogy a Petőfi-kultusz kezdeményezői hazánkban, több mint két évtizeddel a pesti szoboravató ünnepség előtt azok a helységek voltak, amelyek a „bölcső jogán" vallották magukénak a költőt: Kiskőrös és Kiskunfélegyháza. A kultusz megindítása összefüggött a szülőhely vitatásával, s így tekintve a kérdést, ez a versengés éppenséggel nem mondható feleslegesnek vagy „ártalmasnak" a Petőfi-kultuszra. 1861-ben, amikor átmenetileg enyhült az abszolutizmus, Kiskőrös „ország és világhírű nagy fia iránti kegyeletből" az első Petőfi-szobrot készíttette el, Félegyháza pedig ugyanebben az évben emléktáblával kívánta megjelölni az ugyancsak szülöttének vallott nagy költő gyermekkori lakóházát. Miután azonban tovább hiába várták, „hogy majd derül", s a megváltozott politikai viszonyok lehetővé teszik az ünnepélyes leleplezést, Kiskőrösön 1862-ben „egész csendességben" állították fel az első Petőfi-szobrot, Félegyházán pedig az akkor Szabó Sándor tulajdonát képező házban tették el jobb időkre az 1861-ben elkészült márványtáblát. Még hat évet kellett várniuk, hogy szándékukat, az emléktábla ünnepélyes felavatását megvalósíthassák. Szász Károly név szerint is megemlítette Petőfi nagy író kortársait, akiknek a távollétében inkább a honvédeket ünnepelték: „De bizonyos, ha az irodalom is tábornokai által lett volna képviselve, ha Aranyt, Tompát, Jókait láthattuk volna itt, környezve egész sereg fiatal erőtől, az oroszlánrészt igen kétségessé tették volna a kard emberének" — vagyis Perczel Mórnak. Szász Károly befejező soraiból is keserű bírálat szól: „Egy szóval, szép nap volt nekünk, kik jelen voltunk; a kik el nem jöttek: bánhatják, mert elmulasztottak egy szép napot, sőt részben röstellhetik is, mert elmulasztottak egy kötelességet." A félegyháziak ünnepi kiadvány megjelentetésével is emlékezetessé kívánták tenni nevezetes rendezvényüket. Pásztor Ferenc tanító, a helybeli Petőfihagyományok lelkes ápolója, költő, később ügyvéd adta ki nyomtatásban, az ünnepséget rendező bizottmány megbízásából „Emlékirat Petőfi Sándor emléktáblájának 1867-dik évi október 13-ikán Félegyházán történt leleplezési ünnepélyéről" c. füzetét. Ebben leírta az ünnepség előzményeit, az emléktábla létrejöttének történetét, az ünnepségen elhangzott beszédeket, közölte az elszavalt költeményeket, méltatta Petőfi jelentőségét, és ismertette az ünnepség lényegesebb mozzanatait. Maga is hangsúlyozta: „a félegyházi Petőfi-ünnep a nép ünnepe volt!" A „szép nap" programjáról, lefolyásáról a fővárosi lapok is részletesen beszámoltak. A Pestről érkezett vendégeket, Perczel Mórt már a pályaudvaron „roppant néptömeg ,éljen' nádasokkal" fogadta. Perczeit szép beszéddel köszöntötték, s ő „meleg szavakkal válaszolt". A tábornokot díszhintóba ültették, a lovakat maga a félegyházi „ünnepélyi bizottmány" elnöke, Molnár László, a későbbi neves, félegyházi származású színművész hajtotta. „A nép ezreiből álló menet zászlókkal, zeneszó s mozsárdurrogás kíséretében délután egy órakor indult a városházától" a Petőfi-házhoz. A menet élén 318
