Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Történettudomány, helytörténet - Schleininger Tamás: Muezológia az ismeretelmélet időtengelyén

Schleininger Tamás Muzeológia az ismeretelmélet időtengelyén Múzeumelméleti vázlatunk arra keresi a választ, hogy a muzeológia mint tudomány, mit és hogyan tükröz, vagyis mi a tárgya, és hogyan ágyazódik bele az általános ismeretelmélet egészébe, mi az, ami megkülönbözteti ugyanakkor a gnoszeológia egyéb specifikus területeitől? Heidegger szerint "az idő a jövő felől telik". Parafrazálva őt, a történelemtudomány esetében: „az idő a múlt felé telik". De mit is jelent az idő? Mint az köztudott, filozófiai kategória, a térben létező anyag dimenziója. Csakhogy, míg a tér-anyag konstelláció a lételmélet, addig a tér-anyag-idő hármas az ismeretelmélet tárgykörébe tartozik. Arról van szó, hogy az időkategória „emberfüggő", ember által meghatározott. Az idő nem érzékelhető és nem érzékelt a világ, az anyag semmiféle megnyilvánulási formája számára. A legmagasabban szervezett anyagformák, a gerincesek esetében sem beszélhetünk időleképzésről. Életük egyfajta periodicitás, ciklikusság szerint telik: ezek a külső, természeti (nappalok éjszakák, évszakok váltakozásai), illetve az egyed és fajfejlődés (születés, reprodukció, pusztulás; táplálkozási periódusok) törvényszerűségei. A természeti törvények fajtól és egyedtől független, külsőként ható ismétlődések. A gondolkodó ember érzékeli és interiorizálja elsőként az időt, úgy hogy azt is mondhatnánk: „Tempus, homo sapiens faecit". Ez annak a folyamatnak a „vége" amikor a természeti - és a belőlük fakadó szubjektív- algoritmusok tudatosulnak, amikor az „én-tudat" meghatározó részévé válik a „múlás", a „teles" érzete. Az emberi tükrözés és a megismert valóságra való visszahatás tér-anyag tengelye tehát „szinkronizálódik" az idő tengelyével. Vizsgálódásunk szempontjából, tanulságos lenne az időérzékelés történeti toposzainak ismertetése! Az idővel való szembesülés „sokkját" az ember a mai napig nem heverte ki. A keletkezés, fejlődés, elmúlás személyes átélése összegződik a társadalmi formák történelmi megszűnésével. A szubjektív (egyéni) és az objektív (társadalmi) világ egyfajta „védekező reflexet" alakított ki, aminek történeti formái szinoptikusan a következők: az őskor a primer spiritualizmusban véli feldolgozni a rajta kívülálló és őt meghatározó időt. A napi, szenzuális, közvetlenül, de kívülről és „felülről" ható idő egzisztenciális problémáit az ősök (ember és állat) szellemének tiszteletében és a természeti erők megszemélyesítésében: az invokatív (totem) és evokatív (mágia) „időidéző" technikáiban vélik megoldani; az ókor görögjei már együtt élnek az idővel: az idő antropomorfizálódik egyrészt mitológiájukban, másrészt fogalmi-, illetve kategóriarendszerükben: filozófiájukban. A szubjektum szembesül az idővel és megnevezi, értelmezi azt; a középkor ideje megkettőződik: létezik egy világi, anyagi, személyes és véges, és létezik egy világon túli, spirituális, személytelen (amennyiben általános) és végtelen idő. Az emberi meghatározottság az utóbbiból eredeztetett: a személyes idők általános tendálása pedig az időtlen idő felé történik; a középkor vége, a reneszánsz az anyag-tér-idő hármast olyan emberi dimenzióvá formálja, ami erősen közelít az ontikum felé. Ezt a létet az ember alkotja meg, sajátmagának. Az univer291