Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Történettudomány, helytörténet - Schleininger Tamás: Muezológia az ismeretelmélet időtengelyén

zumba önmaga által behelyezett és ezt tudatosan vállaló személyiség világa a reneszánsz. Az anyag- és főleg időalkotó (!) ember, ezért „Uomo universele". (A középkor transzcendenciája, e rövid történelmi periódusban, panteizmusként jelentkezik, feloldódik a világmindenségben, akárcsak az emberi géniusz, ezért nincsenek ellentmondásban egymással. A transzcendens időtlen idő, és a személyes demiurgoszi idő találkoznak, és egymást nevezik, határozzák meg); a kapitalizmus „habitusa", eredendően a szubjektum extrapolálását jelenti. Ez különben így nem mond ellent az előbb vázolt reneszánsz időképnek, csakhogy itt már „szigorúan prakticista" meghatározottságról van szó. Az, ami a reneszánszban egyenértékű volt egyén és transzcendencia között, eltolódik a szubjektum felé, és az egyén által válik meghatározóvá. A deklarált külső determináció, (a vallás, vallásfilozófia, ill. az objektív idealizmus részéről) megvalósulásában hangsúlyozottan belsőként, egyéniként valósul meg. Az idő külső kategóriából belsővé vált, s most, mint szubjektív kategória határozza meg önmagát. A folyamat tehát lezárult. Sőt, annyira „lezárult", hogy esetenként az idő „fordítva telik": az egyéni nihilből alakul ki a „telített" szubjektív idő (lásd, mint fent, Heideggernél), vagy a másik oldalon: az „objektív haladvány" össztársadalmilag véget ér, amikor az ismeretelmélet eljut az abszolút igazságig (Hegel). Az idővel együtt az emberiség történelme is megszűnik; a szocializmusnak is volt időképe, amit „A múltat végképp eltörölni!" és a „Szebb jövőt!" koordinátáiba helyeztek el. A kijelentett emberképű idő, tulajdonképpen kollektivizált időformát vesz fel. A következmény: a „mennyiségi felhalmozódás" (ami a társadalmi meghatározottság egyeduralmát jelenti), valahogy nem akar „minőségi ugrásba" (az egyéni lét kiteljesedése) átmenni. Ezáltal létrejön a „két lépés hátra" helyzet, ami devalvált időminőséget eredményez. Kibontva: az ideologizált filozófia, ami a kollektív létben megvalósuló egyéni lét végtelen idejét ígéri, a gyakorlatban antinómiaként realizálódik, ami végül is szétfeszíti történeti kereteit. Bevezetőnk rövid történeti áttekintését azért végeztük el, hogy szembesüljünk a történelemtudomány „visszamenőlegesen" célirányos tevékenységének nagyon vázlatos szakaszaival az időtengelyen. A muzeológia „múltba nézve" tükröz időben, és -többek között- abban különbözik a történettudománytól mint olyantól, hogy tárgyának pontszerűségéből kialakuló vonalszerűsége tárgyi toposzaiból alakul ki, azaz elméletét megelőzi gyakorlatának anyagi eredménye. Lefordítva, a fentiek a következő tautológiát eredményezik: a muzeológia tárgya mindig tárgyi. Mielőtt részletesebben taglalnánk témánkat, úgy gondoljuk, nem árt, ha „fenomenológiájával" szembesülünk. Miért van szüksége az emberiségnek, csoportjainak, egyedeinek arra, hogy múltját megismerje, azt tükrözze, azaz a realizálódott egyéni-társadalmi időt „visszamenőleg" megismerje? Ugyanis ezeket már egyszer átélve regisztrálta, tetteivel, tárgyaival megjelölte. Miért nincs szinkronban az emberiség saját létével? Szűkítve, a tér-anyag fedést miért nem követi a téranyag-idő egysége? Másként: miért kell értelmeznie és újraértelmeznie az embernek a lezárt, elmúlt, megélt időszakaszait? Miért van általános igény a „recherche du temp pérdu"-re? Nos, véleményünk szerint - túl "a jövő a múlt jelene" kvázi-heurisztikus kijelentésen, ami eredményében virtualizálhatja a jelent, s aminek „praktikus" (anakronisztikus) hatását az emberiség többször is megszenvedte; túl „a történelem ismétli önmagát" banalitásán (hozzátéve: csakhogy egészen másként!) -, az emberiségnek, mint azt már vázoltuk, sohasem sikerült kihevernie az idővel való szembesülést. Ugyanis időérzékelése és -alkotása, egyben „időduplázódást" is jelentett: egyrészt egy általános, végtelen, objektív, másrészt egy egyedi, véges és szubjektív időt. Ezt a kettőt, bárhogy is próbálták, próbáljuk egyeztetni, nem sikerült és nem sikerül ma sem! Racionálisan és érzelmileg nem lehet elfogadni a tényt, miszerint az az idő, amelyet az emberi agy alkotott annak megnevezésével, azzal, hogy értelmet adott neki, azzal, hogy felfogta 292