Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
A főgimnázium története (1912-1948)
10. Világtalan katonáknak, Szép Ernő költeménye, előadja Szabó Sándor ÍV. o. t. A kísérő zene Kacsóh Pongrác és Kuliffaí Izabella egy-egy dala. Hegedűn játssza Spicier Imre VII. o. és Haberl. Pál V. o. t. harmóniumon Szvoboda Sándor VII. o. t. 11. Évzáró beszéd, tartja Dr. Osváth Gedeon főgimn. igazgató. 12. Szózat, énekli a főgimnázium énekkara. " A kor hangulatát híven tükrözi az ünnepi beszéd, amelyet a Petőfi-önképzőkörben írói tehetségét bizonyító Csörgi János VII. osztályos diák mondott el: „ Egy csodás iskolai év napjai szálltak el immár fölöttünk, s mi újra összegyűltünk az ismerős helyen, hogy tanárainknak megköszönjük azt a sok jótéteményt, mikkel bennünket ez évben is elhalmoztak. Összejöttünk, hogy a küzdő, vérző magyar hősök előtt kitárjuk szívünket, mely az irántunk lobogó szeretettel van megtelve. Összejöttünk, hogy lelkünk őszinte hódolatát bátorító balzsamként elküldjük a csüggedő harcosoknak. Most, amikor minden magyar ifjút a honszerelem lelkesít, meg akarjuk mutatni, hogy az aszódi diákok is méltók a többi magyar ifjakhoz. Hittel valljuk, hogy mi itt egy erős része vagyunk annak a hatalmas karú magyar ifjúságnak, mely tud békében élni, csendben hasznosan tanulni, tud tiszteletteljes hódolattal meghajolni a nemes magyar hősök előtt! S tud, ha kell, elszánt lelkesedéssel harcolni az édes magyar hazáért. A harctereken a rémes Halál osztja a szörnyű végzetet; dúl az enyészet, romlás, a kínszenvedés; a földből előre törekvő virágok bimbókban hervadnak el ott. Erdőn, hegyen, völgyön keresztül fáradt emberek kergetik egymást harcos szenvedéllyel, nyugalmuk tán egy percnyi sincs. És ott vannak, ott harcolnak a mi szeretteink is, akiket közel tíz hónapja hálás hódolattal csodálunk. Sokszor nem jut más szegényeknek, csak egy búcsúintés, csak egy pillantás és már rohan velük a vasparipa a véres színpad felé... Galga parti kis városkánk csendes magányában gyakran elgondolkozunk a világot rengető nagy események fölött. Ha gondolataink a múltra szállnak vissza, édes melegség fut át rajtunk és büszkén emeljük magasra fejünket, mert lelkesít, buzdít, bátorít bennünket lánglelkű elődünk, Petőfi Sándornak a szelleme. Petőfié, ki ugyanezen kis városnak árnyékában szőtte jövendő terveit és tanulta meg tisztelni a legegyszerűbb embert is, ki a hazáért küzd. Az ő ragyogó szellemétől áthatva, az aszódi diákok szemében szent tűz csillog, szent tűz, mely parancsolja: míg a haza nem hí titeket, tanuljatok szorgalmasan, nézzétek nyugodtan hadba vonuló társaitokat, ismerőseiteket, magyar testvéreiteket, bízzatok bennük, mert ők vérük árán védik szép hazánkat. Nézzétek őket és tanuljátok meg, hogy hódolattal, csodálattal, igaz szeretettel tartoztok nekik. Mi megértjük és teljesítjük a szent parancsot! Mikor év elején megkezdtük a tanulást, már tombolt a harc viharja. Beültünk a padokba és az ágyúdörej, a fegyverropogás közt nyugodt lélekkel, erős szívvel végeztük napi munkánkat, bár az sokkal nagyobb volt, mint más években. A helyes útról semmi sem térített le bennünket: a harci zaj, a dicsőségvágy, mi minden magyar ifjú s diák szívében él, néha talán a mi szívünk lángját is túlhevítette kissé, de annyira sohasem, hogy a helyes ösvényt cserben hagytuk volna. Olvastunk, hallottunk naponként hírt küzdő magyarjaink hősi tetteiről és olyankor mindig föllobbant a láng szívünkben, de fékeztük a lángot s melegét elküldtük azoknak, kiknek dicső tette fellobbantotta azt. Elküldtük nektek, magyar hősök, hogy hidegtől didergő testetek fölmelegedjen tőle, hogy csüggedő, reszkető kezetek megizmosodjon, új erőt nyerjen. Múltak a hónapok és a haza közülünk is elszólított immár kilenc iskolatársunkat. Jó barátaink, tanulótársaink, magyar testvéreink ők. Mindnyájukat bátor lélekkel engedtük el, mert hisszük és reméljük, hogy - miként a többi iskolapadból hőssé nőtt ifjak - ők is díszei lesznek a magyarságnak, dicsősége az aszódi gimnáziumnak. Örül majd lelkünk, ha róluk halljuk, hogy bátran harcoltak a hazáért. Kedves tanuló társaink! Minket még nem hívott el a haza, tehát mielőtt eltávozunk innen, véssük kitörülhetetlenül szívünkbe, hogy a honszeretet ápolása, a magyar hősök iránt való őszinte hódolat szent kötelességünk.
