Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Gáyor Tibor visszaemlékezése
hordágyon vitték el egy lelőtt társukat. A tetőről lőnek, nem tudni kik, melyik házról. Nemsokára a Sándor utcába érkezett a Nagykörút felől egy magyar jelzésű harckocsi, néhány lövéssel egyelőre elhallgattatta a tetőről tüzelőket. Szintén a Körút felől teherautó jön a Sándor utcába, mint mondták Csepelről, vagy a Soroksári útról fegyveres munkásokkal, munícióval. A diák-felkelők kezébe állítólag itt jutott először fegyver. Belülről fázva, reszketve hazaindultam Budára, egyedül. Később sem tudtam feLidézni, hol váltam el kollégáimtól, akikkel elindultam. A BajcsyZsilinszky úton beszélgetőktől hallottam, hogy a Belgrádból este hazaérkezett Gerő Ernő beszéLt a rádióban: olajat öntött a pislákoló tűzre. Közel éjfél lehetett, a kihalt Szent István körúton a híd felé baktattam, mikor szemből lassan közeledő teherautó zaját hallottam. Úgy jött, mintha meg akarna állni, hogy tájékozódjon. Kiálltam eléje és leintettem. Láttam a magyar katonai rendszámot, ponyvás, hosszúpados csapatszállító Csepel-autó volt. A sofőr mellett zöLdparolis határőr zászlós - nem tudom, melyikünk tartott inkább a másiktól. Megkérdeztem, tudja-e, mi történt ma Budapesten. Fogalma sem volt, de készségesen elmondta, hogy a nyugati határról a délire viszi átvezényelt katonáit. Máris mehetnek tovább, mondtam, de vigyék el a hírét akkor már oda is annak, ami itt történt. A fázós, álmos, kócos legények vonalban sorakoztak a Sziget cukrászda eLőtti járdán, és remegő hangommal küszködve felolvastam nekik a műegyetemi 16 pontot. Sokszor végiggondoltam ezt a napot és rájöttem: a kiskörúti vaktöltényes gyilkolás-imitáció okozta sokk - a néhány perc, amíg azt élesnek véltem - olyan metamorfózist váltott ki bennem, amiről addig csak olvastam. Minden aznapi cselekedetemet, döntésemet értelmes mérlegelés előzött meg, még ha gyorsan, egymást követve is kellett határoznom. A vélt gyilkolni-akaró-erőszaknak-kitettség perceiben más, valami számomra új ösztön-lény lettem. Olyan aki/ami sorstársaival együtt reagál: bújik, szeret, szűköl, ellenáll, megtorol. Individuumból egy közösség, a tömeg, egy nyáj molekulájává váltam, - nem én akartam, az erőszak kényszerített rá. Evekig emésztett ez a felismerés és súlyát az sem könnyítette, hogy - mint hamar kiderült - az azt kiváltó erőszak csupán imitáció volt. Még akkor éjjel elhatároztam - bármi történjék is -, fegyvert nem veszek a kezembe. Gáyor Tibor: Q torzió a'ia Édeske kabócája, 2001 Haraszty István tulajdona hajtogatott vászon, akríll, fa Az október 23-át követő napokban csak be-bementünk az irodába, általános sztrájk volt. Gergely Pistával jártuk a várost, szinte szinkronban nagyszerű és elszomorító dolgokat láttunk. Felesége, Szilvitzky Margit akkor szülte Marit és Nórit, ikerlányaikat, számukra a Katona József utcai fűtés és hasonló elemi szükségLetek biztosítása mindennél fontosabb volt. Nappal röplapokat készítettünk, amit este kiragasztottunk például a Vígszínház programtábláira, de reggelre mindig nyomtalanul eltűntek. A 25-i Kossuth téri, Köztársaság téri vérengzések híre, a Körút és {ha jól emlékszem) a Szondi utca sarkán a fára lábbal fölakasztott állítólagos ávós látványa kétségbe ejtett. A hidakon átjárás sokszor nem volt veszélytelen, az Árpád híd közepéről egyszer lapos kúszásban menekültem a golyók elől a Szigetre, máskor a Margit hídon tucatnyi röpcédulát rágtam meg, mielőtt a pesti hídfőnél megmotoztak. A Pasaréti úti szomszéd házban lakott Rusznyák István orvosprofesszor, az MTA akkori hírhedt elnöke családjával. Furcsa, amolyan gyerekektől kezdeményezett, vis á vis - balkon - ismeretség támadt köztünk. Gorkij iskolás Márta lányuk húgommal közel egy korú volt, egyszer becsöngetett nálunk, mondván, ugyan már barátkozzunk - a felső-káder gyerek a néppel vegyül gesztussal. Aztán jól kiröhögtük őt ifjúgárda fóbiájával és rámázott Zója-képével az ágya fölött. Lassan egész normálissá vált. '56 végén Svédországba disszidált Márta által Rusznyák papa is, aki - privát nyugati műveltségű úriember volt kitűnő humorérzékkel - a szívébe zárhatott bennünket. Mozgássérült egyetemista húgomnak szinte korlátlanul rendelkezésre bocsátotta szolgálati autóját sofőröstül, máskor színházjegyet küldött. Köztudomású volt, hogy a Legfelsőbb pártvezetéssel és a szovjet követséggel kapcsolatot tartott. Úgy október 30. táján, mikor az utcai harcok elcsendesedtek, Nagy Imre semlegességi nyilatkozata után, de még a szuezi intervenció negatív hatása előtt, a forradalom morális győzelmének hitében, benne volt a pesti levegőben egy naiv elképzeLés:
