Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Gáyor Tibor visszaemlékezése

» GÁYOR TIBOR Lássuk be és Láttassuk be az oroszokkal, hogy elég volt, fejezzük be az egészet az akkori status-quonál, csak vonuljanak ki békével. De ki mondja ezt meg azoknak, akik lépni tudnának ezirányba? Aki maga is felismerte, hogy a holtpontról ki lehet mozdítani a szinte patthelyzetet? Hát Rusznyák professzor, az Akadémia elnöke! - gondoltam én -, ha neki még nem jutott volna eszébe, megfelelő érvekkel talán még meggyőzhetem. Rusznyákék 23-a óta leeresztett redőnyök mögött éltek, azt hogy itthon vannak, csupán a résen kivillanó fényen lehetett sejteni. A telefont következetesen nem vették fel. Sikerült Mártával egy bevásárlás alkalmával találkoznom, rábeszélésére hajlandó volt az öreg fogadni. Egy idegronccsal találkoztam, aki kényszerképzeteitől gyötörve várta, mikor törik rá az ajtót fegyveres számonkérők. A valós helyzetről fogalma sem volt, amit mondtam neki, abból szinte semmi sem jutott el a tudatáig, valami amerikai-magyar bizottmány volt a fixa ideája. Túl szép lett volna, ha... Erdély Miklóssal 1947-től 1951-ig évfolyamtársak és barátok voltunk a Műegyetem építész karán, '56 után méltán lett a hazai művészeti gondolkodás és gyakorlat egyik legjelentősebb alakja. A forradalom második hetében összetalálkoztunk egy zseniális gondolata kapcsán. Egyetértettünk abban, hogy az elmúlt napok során országszerte támadt, eddig soha nem látott spontán szolidaritás és becsületesség ennek a forradalomnak a legnagyszerűbb eredménye. Tény, hogy ezt már letagadni, meg nem történtté tenni nem lehet (betört kirakatokban cédula: árú a házmesternél; gazdák ingyenes élelemosztása; a tüntetők empatikus viselkedése stb.). Ezt az élményt tágítandó: helyezzünk el pénzt az utcán, és érjük el, hogy azt el nem viszik, de önként hozzátesznek - vélte Miklós. így született meg a „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak" szövegű plakát a ráragasztott százforintossal, alatta a lőszeres ládával, amiben gyűlt a pénz a Nyugatinál, Astoriánál, Móricz Zsigmond körtéren, Kálvin téren stb. Kálmán János (ma Hollandiában) intézte a plakát nyomását az Athéneumban, jómagam a Lőszeres Ládákat szereztem be laktanyákból, Molnár Éva (ma Köln) mindnyájunknak segített. Mielőtt az akció védnökségét vállaló írószövetségre rátaláltunk, konzultáltunk az ELTE diáktanácsával, annak elnöke, Mérei Ferenc pszichológus - másik szomszédunk a Pasaréti útról - ajánlotta figyelmünkbe a hitelesség kedvéért az írószövetséget, ahol aztán Képes Géza válLaLta el az ügyet. Az ő autójuk vitte-hozta a reggel üres, este telt ládákat három-négy napig, míg november 4. véget nem vetett mindennek. A szomorú végkifejlet: novemberben az írószövetség székházának zárolásával ott rekedt két-háromszázezer forint. November 4-én vasárnap kora reggel a fasor Városmajori oldalán a Moszkva tér felé tartottam. Az úttesten szinte lépésben vonult a várost újra megszálló Vörös Hadsereg páncélos és teherautó karavánja. A járműveken géppisztolyokat célra tartó katonák - a megcélzottak, a fasori lakóházak erkélyeire gyűlt polgárok apraja-nagyja, rezzenéstelenül néztek le a fegyverekre. November 25-én hajnalban a megbeszélés szerint találkoztunk Molnár Évával a Ferdinánd téren, hogy a Nyugatiban felszálljunk a győri vonatra. Győrtől buszon a Hanságba, onnan gyalog Andauba értünk, és menedékjogot kértünk. Tizenkét éven át nem voltam Magyarországon. Építészből képzőművész lettem, 1964-ben volt Bécsben az első kiállításom, képeimnek semmi köze sincs az '56-ban megéltekhez - azok az országon túli szabadság termékei. Mára úgy vélem megtalálták természetes itthoni helyüket, közegüket. 1975-ben állítottam ki először Magyarországon, Pécsett. Gáyor Tibor: KR 2, 1975 - vászon, akrií, fa