Ikvainé Sándor Ildikó - Sz. Tóth Judit: Évszámos tárgyak Pest megye népművészetében (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 6. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2003)

Fafaragás - A mesterségek művészete - A nők munkaeszközei

szonynév rövidítése került „D L-né 1949". (Letkés) Az 1949-ben Kemencéről közölt rajzok szerint 1920-1942 között a talp egész felületén díszített guzsalyok is készültek, melyeket helyi faragóspecialistáktól vásároltak. (SZOLNOKY 1949. 194.) Vésési technikájuk és motívumaik alapján egy kéz vagy egy család készítményei lehetnek. Az edényből kinövő tulipánok, szív formájú virágfejek, indás szárak egyaránt szálkás körvonalúak. A szövés egyik legfontosabb élőmunkája volt a fonal mérése, a szálak számolása. Ehhez az egész megyében alkalmazták a T-végű motollákat. A Nagykőrösön készült „csörgős motolla" szára a csörgős guzsalyokhoz hasonlóan van kifaragva (1892), de évszám díszítetlen motollákon is előfordul. A praktikum hozta létre a „percentős motollát", mely ugyan az egész Kárpát-medencében ismert volt, előfordulása mégis ritka. (SZOLNOKY 1991. 358.) Ezt a típust megyénkben két évszámos darab képviseli. Országosan is kiemelkedő a Tahitótfaluban 1864-ben készült motolla: díszes számlapja van, fa fogaskerekes óraszerkezete adott fonalmennyiség után kattanó hangot ad. A Börzsönyben készültek a legfiatalabb mosósulykok is az 1940-50-es években. Naturális virág, galamb stb. díszítményeik mellett még a vésett forgórózsa is ott szerepel. A 19- század végi mosófáknak az egész felületet kitöltő, mélyített vonalas, keretbe foglalt mintázata volt. (Kisoroszi 1881) A guzsaly okkal ellentétben igen kevés maradt meg belőlük, s azok díszítménye sem élvezhető - használati funkciójukat bizonyítván. Mosás közben megkoptak, megrepedtek, s nem őrizték meg őket. Egy-egy darabot vágódeszkaként használva tartottak meg az örökösök. Nagy számban maradtak meg az egész megyében a kézi mángorlók, a 19. századból elsősorban az alföldi részeken. A legújabbak néhány sváb településen az 1920-as években készültek. A svábok körében erre az időre identitásjelző szerepet kapott a fényesre mángorolt, hajtogatott szögletes kék kötény. A korábban közösen használt kősúlyos mángorlókat a módos családokban felváltotta a gyári készítésű hajtókaros, fahengeres mángorló, de másutt a kézi eszköz maradt használatban. A mángorlók anyaga keményfa, ezt funkciójuk követeli meg. Formájuk hosszú hasáb; trapéz vagy sokszög átmérőjű, de ezt a zárt formát legtöbbször feloldja a felső rész íves, karéjos, olykor esztergált gombban végződő kialakítása. Nyele hengeres, gombos vagy egyes kutatók szerint férfiszimbólumnak tekinthető - „makkos" végződésű (NÓVÁK 1982. 166.), ritkán esztergált. Az eszköz nyéllel ellentétes végét mindig úgy alakítják, hogy azon a másik kéznek alkalmas fogás essék. A mángorlók talpa rendszerint bordázott, de lehet sima is. Ezek súlyosabbak az átlagosnál, ez a súly teszi lehetővé a hatékony simító munkát. A szögletes formájúaknái az oldalak és a tetősík elegendő helyet biztosítanak a díszítésre, hosszabb szövegek elhelyezésére. A felső lapon van a vésett, mélyített díszítmény: a svasztika, rozetta, forgórózsa mellett életfa, rozmaring, a későbbieken hullámos-indás növényi ábrázolás. A név, ajánlás az oldalakra került. Különösen szép, archaikus jegyeket mutat egy egyszerű formájú, Szokolyán gyűjtött mángorló, melynek tetején az ácsolt ládákról ismert geometrikus emberábrázolás van. (1868) Három évvel korábban készült Nagykőrösön „Nemes Juliána" számára az a diófa mángorló, melynek domború faragása, indásleveles mintázata a felsőbb társadalmi rétegek faragott bútorainak stílusához áll közel. Domború felszíne pontozással van kitöltve. Technikája és stílusjegyei alapján ez az eszköz a megyében egyedülálló. (Győr-Moson-Sopron megye népművészetében szintén egyedülállóként tartják számon a miénkhez hasonló, domború faragású eszközt. 2002. 278.) A teljes név, dátum (ajánlással vagy anélkül) igen sokszor önállóan szerepel a mángorlókon, mintegy „díszítésként". De csak ott, ahol a középső él bajuszíves vagy karéjos kiképzésű, s maga a forma adja a tárgy esztétikumát. Legnagyobb számban Nagykőrös környékén készültek ilyenek. Északabbra a lapos formát kedvelték inkább. Forma és díszítmény tekintetében jól elkülöníthető tájegység a Csepel-sziget és környéke. A Ráckevén (1870) és a Szigetszentmikló-