Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

AZ ÉPÍTETT KÖRNYEZET: TELEPÜLÉS ÉPÍTKEZÉS Zólyomi József

gép) szüntette meg a Szálláskertek funkcióját, Sámsonházán pedig - a második világháború után - az állatállomány csökkenésével kezdték lebontani a pajtákkal egybeépített istállókat. Más településeken (Csitár, Hollókő, Szügy, Ősagárd, Zagyvaróna stb.) a gazdák nem elkülönített második beltelken, hanem a falu szélén, gyakran a község tulajdonában lévő területen építették fel pajtáikat. Levéltári adatok szerint a hosszú szalagtelek három részre osztódott: udvar, szérű, kert. Udvarnak azt a beépítetlen telekrészt nevezték, mely a lakóház és a szomszéd háza között volt. Az udvarról a pitvaron keresztül lehetett bejutni a házba (szobába), és az asszonyok, gyermekek hálóhelyéül szolgáló lakókamrákba. A lakóházzal egy fedél alatt épült istállók, életes kamrák, fészer már a szérű névvel jelölt telekrészre estek, melyet hátul a lakóház tengelyére merőlegesen, az utcával párhuzamosan épült pajta {csűr) zárt le. A belteleknek ez a része nevét onnan kapta, hogy a 19. század végéig a pajta előtti téren nyomtatták ki lovakkal a kévébe kötött gabonából a szemet. A szérűnek nevezett telekrész másik oldalán kapott helyet a sertések hízlalására alkalmas, tölgyfából összeállított hidas, de néhány esetben (Csesztve 1726, Alsósztregova 1758) a kinyomtatott vagy csépelt gabona tárolása céljára épült életes kamra is, ahol a búzát, a rozsot nagyméretű szuszékokban, deszkával elkerített .//ó/rokban tárolták. A pajta középső, nagyméretű helyiségét szintén szérűnek nevezték. Itt csépelték ki ugyanis a magot cséphadaróval az épületek fedésére zsúpnak szánt rozskévékből az őszi és téli hónapokban. E szérű oldalán lévő egy vagy két rakodóban szénát tároltak az állatok téli etetéséhez. A pajta padlására a májusban kaszált, jó minőségű széna került. A pajta ezen középső részét elől és hátul leveles kapuk védték. A nagyméretű kapukat pl. a ludányi (1738) és az alsósztregovai (1758) kárlisták is említik. A pajta mögötti rész volt a kert. A történeti források és a visszaemlékezések szerint a kertben gyümölcsfák (szilva, dió, körte) voltak. Közepén húzódott a pajtához vezető út. A kertben az első világháborúig nem veteményeztek, a főzéshez szükséges zöldséget ki-ki a faluhoz legközelebb eső szántóföldjén termelte meg. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítást követő években - megváltás révén - a parasztok használatában lévő földek és beltelkek saját tulajdonukba kerültek. Az eddig a szülőkkel élő és gazdálkodó házas gyermekek arra törekedtek, hogy a már eladható és örökölhető birtokból részüket megkapják. Ezzel kezdetét vette az elválakozás, a paraszti birtokok felaprózódása. A külterületen lévő földek (szántó, rét) felosztása viszonylag könnyen megtörtént a gyermekek között, de a szülői ház elhagyása, az új otthon megteremtése már nem volt egyszerű feladat. A 19. század közepére a kimérhető házhelyek benépesültek, új, építkezésre alkalmas beltelkek már nem voltak. A házas gyermekek csak a szülők beltelken építhették fel lakóházukat. A hosszú keskeny szalagtelken, a meglévő ház folytatásaként, a telek egyik oldalára építkezhettek. A telek hosszában - a házas gyermekek számától függően - akár 3-4 lakóház is felépült, ház-pitvar(konyha)-hátsó szoba-kamra alaprajzi elrendezésben, így kialakult hosszú udvarokat még a közelmúltban is lát-