Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)
AZ ÉPÍTETT KÖRNYEZET: TELEPÜLÉS ÉPÍTKEZÉS Zólyomi József
hattunk Érsekvadkert, Ludány, Szendehely, Nógrádmarcal, Kalló stb. községekben. Ritkán azzal a gyakorlattal is találkoztunk, hogy a szülői házzal szemben, a telek másik szélére emeltek lakóházat. A hosszú udvarú telken az épületállomány összetétele megváltozott. A szétválakozás után kevesebb lett a családtagok száma, a több részre osztott, örökölt földhöz a gazdasági épületekből is kevesebb kellett. Nem volt szükség az asszonyok és gyermekek hálóhelyéül szolgáló lakókamrákra, a 2-3 istállóra, sőt a nagyméretű, két oldalán rakodóval épített pajtára sem. Akinek az örökségből elegendő szántóföld jutott az önálló gazdálkodás megszervezéséhez, az a lakóházzal egy fedél alá épített egy kis pajtát, istállót. Mint már említettük, több olyan település is volt a megyében ahol a földrajzi adottságok nem kedveztek a hosszú szalagtelkek kimérésére, csak négyzetes beltelkek kialakítására volt lehetőség. Ezeken a telkeken a házak nem sorban, hanem gyakran rendszertelenül helyezkedtek el. Cserhátsurányban 4, Bokor községben 5, Szúpatakon 7 önálló lakóházat számoltunk össze egy-egy telken. Az egy telekre zsúfolt, rendszertelenül elhelyezett házak tulajdonosai gazdasági épületekkel nem rendelkeztek, hiszen az örökölt föld elaprózódása miatt, igásállatot, gazdasági felszerelést nem tartottak. A szalag- vagy más formájú telkeket, amelyeken több lakóház is állt, csoportos vagy hadas településű telkeknek nevezzük. A 19. század második felében kialakult, csoportos telkeken a több háznak helytadó portán - mint említettük - kezdetben az egy családhoz tartozó házas gyermekek, közeli rokonok laktak. A hadas település emlékeit még Drégelypalánkon, Sámsonházán, Őrhalomban, Hollókőn, Rimócon figyelhettük meg. A beltelek építményei között mennyire volt ismert a kút, adatok hiányában nem tudjuk. A források ugyan gyakran említést tesznek a kútról, de annak helyét nem jelölik meg. Csupán egy adatunk utal arra, hogy a kút a beltelken volt: 1735-ben egy nőtincsi jobbágynak, „kútra való minden eszköze" pusztult el a tűzvész következtében. Jóval gazdagabb a közterületen ásott falu kúttyám vonatkozó adat, mely arra enged következtetni, hogy a 19. század közepéig a beltelkeken kevés kút lehetett. Az 1960-as évek idős adatközlői is úgy emlékeztek, hogy a 19. század második felében kevés kút volt a funduson, közkutakról hordták a vizet, itatták az állatokat. A 19-20. század fordulója után épült házak udvarába még a szegényebbek is ásattak kutat, a közkutak szerepe az első világháború tájára megszűnt. A kővel kirakott kutat a gazdasági udvarba (az istállók közelében) helyezték el, hogy az állatok itatása könnyebb legyen. A 18. századi források szerint, az egész megyében ismert volt a gémeskút. Ahol magas volt a vízszint, ott a kampóskút (egy hosszú rúd végén lévő kampóra akasztották a vízmerítő vödröt), a mély vízszintűeknél a kerekeskút volt az ismertebb. A kallói, a szécsényi uradalmakban öntöttvas kút segítségével pumpálták fel a vizet a 19. század közepén. A beltelek határát jelző kerítésre sem rendelkezünk sok történeti adattal. A levéltári forrásokban csupán négy településnél szerepel a
