Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Praznovszky Mihály: Motívumok Mikszáth Kálmán 1848-as képéhez

Későbbi vezércikkeiben október hatodika kezd veszíteni jelentőségéből. Egyre inkább közhelyekben, frázisokban gondolkozik, a kötelező írás ismételteti vele az ünnepségek frázisait. A világ keresztényeinek egy halottja van, nekünk „tizenháromezer" ilyen halottunk van. Az aradi vesztőhely „a szabadság bevetett földje" s az olyan szent helyet „rabnépek nem taposhatják, s az ellenség nem foglalhatja el. "

(2n) Ez a változat oda vezet, hogy 1879-ben már egyenesen úgy ír, Arad a megbocsátás szimbóluma. Az aradi vértanúk által a nemzet már megbékélt a királlyal. „Magyar lett újra a magyar. Nemzet, király egyet érez. A sír nem okoz olyan mélyen sajgó fájdalmat többé ..."

(21) Ez a magatartás azért is furcsa, mert az ellenzéki Mikszáthnak még mindig vannak kemény szavai a kormány ellen. Az előbbi emlékező írás után két héttel, 1879. október 19-én jelent meg egy írása Tisza Kálmánról. A legenyhébb kifejezések így hangzanak: „ Tisza Kálmán maga a megtestesült csapás... minden tette jezsuitaság, zsarnokság, átok, lába nyomán kiszárad a fü, leheletéből méreg keveredik a levegőbe". Az országot kifosztja, szellemét megöli, jogaitól megfosztja, örvény szélére veti.

(22) E bibliai méretű gonosz a magyar közéletben egy évtized múltán Mikszáth állandó tarokkpartnere lesz ... Az októberi emlékező írásokkal ellentétben Mikszáth számos március 15-i cikkében következetesen képviseli önnön 48-as eszméit. Ezekből az írásokból általánosíthatóan az alábbi gondolatait találhatjuk: • Március 15-e számára a szabadság örök nemzeti szimbóluma. Rendszerint a naphoz hasonlítja, amely fényt, meleg, életet ad. • Változatlanul bízik a nap újra vihart kavaró erejében, visszatérésében. • Egy történelmi folyamat szükségszerű bekövetkezésének tartja, amely folyamat Árpádtól indult el és Szent /stvánon, #unyadin, Rákóczin át haladt 1848-ig. • Rendszeresen összeveti saját korával. S e párhuzamba állítás eredménye, mint említettük, mindig a jelenkorra nézve elmarasztaló. Ez az elmarasztalás mindig a legerőteljesebb képekben nyilvánul meg nála. 1848 álmaiból nem lett semmi mára, köd takarja el a jövő panorámáját, „a magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehellete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt"

{Zi) - írja egyhelyütt a jelenvalót elemezve. Úgy véli, eljön majd az az idő, amikor március 15 nemcsak az ifiúság ünnepe lesz, hanem az egész nemzeté, „mert amely nép nem becsüli a szabadságot, nem is érdemli". S mintha még a régi, a Dankó bácsi tanítvány hangja sütne át ezeken a sorokon, amelyekben arról ír, hogyha a királyoknak vannak hagyományaik, amelyekkel a népek imponálnak, akkor „nekünk, a népnek is kell, hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és imponáljanak a királyoknak".^ Ez talán az utolsó rebellis megszólalás. Hangja ettől kezdve inkább a rezignációé, azé a felismerésé, amely a rá egyébként is jellemző abszolút tisztán látás mondat ki: „Nem az a nap süt az égen, ami akkor... elfásultunk, hidegebbek lettünk.... minden úgy van jól, ahogy van."

{2!i) S eltávozva Szegedről, de még nem beilleszkedve a pesti létbe, még csak ismerkedve leendő, életre szóló kapcsolatával, a Pesti Hírlappal sem változik már meg véleménye március 15-ről. Mintha a Szegeden felismert igazságot írná tovább 1882-es ünnepi cikkében: „Március tizenötödike! De van is már március 15-ike? A márciusi dolgoknak lejárt a kora. Se márciusi hangidat, se márciusi forradalom. Ami még megmaradt eddig - az a márciusi sör. Ezt még tisztelik és isszák. Híznak és butulnak tőle az emberek. "

(26) S bár az ekkor már egyre sűrűbben jelentkező, a kortársakról vagy a kortársak közül örökre eltávozókról írott cikkeiben az értékelés egyik alapjelensége a 48-as közszereplés taglalása, ezekben az írásaiban sem tud már az illúzióvesztés nélkül szólni a márciusi forradalomról. Vetter Antalról írván ezt a gondolatot fogalmazza meg: „A szabadságharc ideje már nagyon messze van, s még igen közel. A szívek, amelyek az eszmékért dobogtak akkor, már kihűltek, s a -114-