A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Kovács Annal: „Magyar ruha a millenniumon” – A polgári viselet Mikszáthnál

magyar ruha hétköznapi viselését általánossá tegyék, s amit a függetlenségi párt szélsőségesen kiegyezésellenes frakciója felkarolt. A 19. század historizáló ízlésének megfelelően felújított díszruha: prémes bársonymente, selyem dolmány, feszes selyemtrikó nadrág, kócsagtollas süveg, sarkantyús csizma, vagy a tükörposztóból készült dolmány az atilla, vagy hosszabb változata a zrínyi, mentével keverve a kazinczy, a szűr szabású Deák-köpeny, Kossuth-kalpaggal, Kossuth körszakállal - a nemzeti identitás szembeszökő korjelzői voltak. Az 1850-es, 60-as évtized nemzeti felbuzdulásának terméke a kiegyezést követően - s a nyugati divat erőteljes térhódítása hatására is - fokozatosan elveszítette nemzeti demonstratív jellegét, értékőrző funkcióját. Mikszáth szerint 1859-ben kerültek elő a ládafiából „holt írók csontjaiból nőtt ki különben a reménynek ez a virága..." Kazinczy, Berzsenyi ünnepén izmosodott, majd az utcára is kivitték, végül maga Jókai is atillát és szűk nadrágot húzott /Jókai Mór élete és kora/. Az 1880-as évtizedben az ún. nyugati divat végleg tért hódított, Andrássy Gyula miniszterelnök divatba hozza a Ferenc József kabátot, vagy más néven gérokkot. Győzött a zsakett, pantallóval, cúgos cipővel és cilinderrel, az atillát kiszorítja a báltermekből is а frakk. A budapesti egyetemi ifjúság február 26-án közzétett felhívását a magyar díszruha viselése érdekében valóságos kis - a politikai és irodalmi előkelőségek körében végzett - közvéleménykutatás követte. Magyarország a millenniumra mutatkozik be a külföldnek, akkor akar ünnepélyesen helyetfoglalni a polgárosult európai népcsaládban. Kérdés, hogy mennyire válik ennek javára, kárára a magyar ruha? - így szólt a Fővárosi lapok felvetése. A választ adók között ott voltak a fővárosi társasági élet művelt, divatos hölgytagjai /Blaha Lujza a primadonna, Bajza Lenke, Beksics Gusztávné, Nogáll Janka írónők, Wlassics Gyuláné a közoktatási miniszter felesége/, kormánypárti és ellenzéki képviselők /Podmaniczky Frigyes báró, Apponyi Albert gróf, Kossuth Ferenc/, értelmiségiek /Szilágyi Sándor történész, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő író/ és természetesen Mikszáth Kálmán. A megkérdezettek között kisebbségben maradt a támogató vélemény /„Az ezeréves ünnepség, amikor mindent mintegy történelmi zománccal akarunk bevonni indokolja a magyar ruha viselését" vélte Rákosi Jenő/, és általánosabb volt az ötlet elutasítása /„Nemzeti viseletünk hazafias tüntetésekre szolgált, ma erre semmi ok. Sokkal többet ér, ha még külsőségekben is bebizonyítjuk, hogy a nyugati civilizáció alkotóelemei vagyunk" állította Szilágyi Sándor történész/, s e tekintetben nem volt éles különbség a szabadelvű képviselő Podmaniczky Frigyes vagy Kossuth Ferenc a függetlenségi párt mérsékelt szárnya vezetője véleménye között sem. Mikszáth válasza nem is annyira tartalmában, de stílusában mindenképpen külön színt képvisel a cikksorozatban. Kevésbé fennkölt, tragikus hangú, és teátrális, nem úgy válaszolt, mintha a magyarság sorskérdésén töprengne. 76