A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Kerényi Ferenc: Mikszáth Kálmán – és korának színházi élete

(a halott ember még továbbnövő hajához hasonlítva a színjátéktípus helyzetét) már szinte nemzetkarakterológiai vallomással fordult hozzá: „Ami kedvesség, báj, pajkosság, kellem és játszi költőiség van a magyar nőkben külön-külön, az mind összekerült egy rakásban Blahánéban." Ugyanúgy halmozódnak itt az erények, mint ahogyan az idősebb Lendvay Márton, a „szép Marci" volt annak idején, a reformkorban a liberális nemzeteszmény szemlélhető ideálképe. (Róla egyébként Mikszáth szép emlékcikket írt 1881-ben, abból az alkalomból, hogy a színész szülővárosában, Nagybányán emléktáblát avattak ). Utódának - megváltoztatva megváltoztatandókat, tehát nem szerepköre vonatkozásában - Halmi Ferencet tartotta, a Nemzeti Színház prózai bonvivánját, CM) az első magyar Hlesztakovot. Helvey Laura és Halmi Ferenc magasra értékelése bizonyíthatja, hogy Mikszáth e téren sem a hősök romantikus kultuszát éltette tovább (az ismétlődő történelmi drámapályázatok titkos írócsapatáról amúgyis megvolt a véleménye ), hanem a társadalmi színmű karakteres emberábrázolását tekintette a jó színész kritériumának. A nagy, romantikus színésznemzedék tagjait Mikszáth vagy nem láthatta már, vagy pályájuk leszálló ágában találkozhatott velük nézőként. Innen van, hogy a „Lendvayk, Egressyk" sóhajos felemlítésén túl a még élő kortársakról csak az anekdota jutott eszébe (mint az 50 éves színészi jubileumát ünneplő Szathmárynéról 1888-ban vagy Jókainé Laborfalvi Rózáról, akinek gazdaasszonyi tyúkpörét előbb tárcanovellában dolgozta fel, majd átemelte a Jókai Mór élete és kora II. kötetébe is. Blahánét viszont mintegy mértékegységül használhatta: Rónaszékyné volt a „szegedi Blaháné", Hegyi Aranka a Népszínházban az „új Blaháné". Felvetődhet a kérdés: honnan meríthette az indítást Mikszáth, hogy ennyire a romantika színházeszménye felől közelítsen kora színházi életéhez? A válasz ugyanaz, mint a prózaíró Mikszáth esetében: a minta Jókai Mór volt. Érdekes adalékot őriznek erről Mikszáthné visszaemlékezése. Amikor az író úgy érezte 1874-ben, hogy Zádor-Zmeskall Dezső félrevezette őt a népszínműírás ügyében, sógornője, Mauks Kornélia a színészt Jókai Bányaváryjához hasonlította, megnevezve ezzel a tájékozódás egyik konkrét forrását a nagy romantikus író Eppur si muove (1871) с regényében. Mikszáth maga - bár a téma vörös fonálként korántsem húzódott végig epikáján - megteremtette a szépírói hidat is múlt és jelen között. A Tavaszi rügyek с kisregény (1887) a Selmecen töltött gimnáziumi évek diákemlékeiből táplálkozott; Török Gyuri nevű szereplője éppoly természetességgel hagyta el a líceumot a színészpálya kedvéért, mint tette azt az iskola legnevesebb diákja, Mikszáthnak önképzőköri elődje is, Petrovics Sándor 1838-ban. A történetbe a szerző önmagát is beleírta, de csak leendő diákként, azaz az 1860-as évekből a cselekményt az előző évtizedbe vitte vissza. „A festett életnek megvan azaz előnye, az igazi fölött, hogy sokkal mulatságosabb." - írta 1878-ban Mikszáth a Szegedi Napló színikritikusaként. A nagy látszatok és illúziók regényében, a Beszterce ostromában (1884) gr. Pongrácz István életének legszebb pilla108